Fagyit reggelizek és 83 évesen nincs, aki megállítson!

Visszaengedtem a függönyt, lesöpörtem a párkányon megállt szürke pihéket, és miközben a porszemek lebegve a parkettára hullottak, felvettem a kötött mellényemet, a benti papucsot a kintire cseréltem és kimentem a postáért. Régen is ilyen nagy volt ez a mellény? Már majdnem körbe tudom tekerni magamon... hihetetlen, hogy az évek során mennyire megnyúlik az anyag. Egy pillanatra megtorpantam az ajtó előtt és magamba szívtam a reggeli napsugarakat és az enyhén csípős, hideg levegőt.

Hiányzik az igazi tél, a kertet beborító vastag hótakaró, amelyet örömmel trappoltak szét a gyerekek. Mikor állt utoljára hóember a kertben? Mintha pár éve lett volna egy nagy havazás... mikor is volt? Nem jut eszembe! Végül is nem bánom, hogy már nincsenek olyan fagyok, mint egykoron, hogy már nem áll meg az élet egy-egy keményebb téli napon. A csontjaim, az ízületeim is jobban viselik az enyhe időt, csak a frontok, azok ne okoznának ennyi fejfájást. Most is érzem, hogy kezd hasogatni, el ne felejtsem bevenni a gyógyszert. "Kapjuk el még időben" – visszhangzott anyám hangja a fejemben.

– Milyen szép reggelünk van, nemde Katikám? – fordultam a szomszédasszony felé, aki szintén a postájáért indult a kapu felé.

– Szépnek szép, de mi lesz így a kerttel? Már nő, aminek nem is kéne, rügyezik, aminek még aludnia kéne... Meg lesz még ennek a böjtje! És nézd, hát nem megmondtam Jocónak, hogy hozzám ne dobja be a szórólapokat! A fene a fajtáját... bezzeg az apja, a Nagyjocó, ő még tudta, milyen egy igazi postás...

Szinte beleszédültem Kati szóáradatába és elcsodálkoztam azon, hogyan képes valaki ennyi keserűséget hordozni magában. Kivettem a ládából a szórólapokat, a számlákat tartalmazó két borítékot, visszazártam a kis fém ajtót, ami egy kissé csálén állt, meg görbe is volt az egyik sarkánál. Tavaly az unokámnak kellett felfeszítenie, mert sehol se találtuk a kulcsot hozzá. Venni kellene egy újabb ládát, na majd felírom, el ne felejtsem megkérni Bandit, hogy ha lesz ideje, mielőtt újra jönnek látogatóba, nézzem nekem a barkácsboltban egy újat.

Észre se vettem, Kati már visszafelé csoszogott a ház felé, a kerítéslécek között láttam fel-felvillanni virágos ruhájának mintáját, és hallottam papucsának klaffogását. Még egyszer utoljára vettem egy mély levegőt, éreztem ahogy a hideg végigcsorog a torkomon, beáramlik a tüdőmbe és felpezsdíti a testem legapróbb porcikáit is. Összefogtam magam előtt a mellényt, már rég nem tudtam begombolni, mindhárom leszakadt róla és varrni sajnos sosem tanított meg az édesanyám. Próbálkozott, Isten lássa lelkét, időt és energiát nem pazarolva igyekezett kitanítani, de két bal kézzel áldott meg a sors engemet.

A házba visszaérve egyenesen a konyhába mentem, feltettem egy kancsó vizet a tűzhelyre forrni. Banditól kaptam egy vízforralót pár éve karácsonyra, miután egyszer magamra rántottam a kannát, kész csoda, hogy csak a vízpermet érte a lábfejemet és nem kellett kórházba menni. A vízforralót elfogadtam, megköszöntem, de most is bent pihen a szekrényben. Ha valamihez az évtizedek során hozzászokik az ember, nem szívesen változtat. Ha Bandikáék jönnek, előveszem, kiteszem a pultra, és ők mindig elcsodálkoznak, milyen tiszta, milyen újnak tűnik és mennyire vigyázhatok rá, vízkő sincs rajta, olyan, mintha nem is használnák...

A víz felforrt, én meg elfelejtettem kivenni a bögrét, mert itt csacsogok... Kinyitottam a felső szekrényt, amely régen roskadozott a gyerekek meg Pali bögréitől, poharaitól. Mindenkinek meg volt a sajátja. A gyerekeké a színes, rajzfilmfigurás darabok, mert nem volt ám mindegy, miből isszák a teát és miből a kakaót, hiszen, mint megtudtam, minden pohárból más az íze, máshogy esik jól ugyanaz. Palinak is megvolt a kedvenc kávésa, no meg a söröspohár, az még mindig ott van a polcon, hátra tolva, ki ne verjem, de most már nyoma sincs az egykori zsúfoltságnak. Egy bögre és egy pohár, több nem is kell.

Belekanalaztam a porkávét, két kanál cukrot, majd felöntöttem a forró vízzel és a sarokban álló asztalhoz mentem. Milyen régi bútordarab ez is... – akárcsak én – futott át egy mosoly az arcomon.

Az asztal körül, a fal mentén L-alakban húzódik a sarokpad, a gyerekek nyilván legbelül szerettek ülni, és élvezték, hogy ha ki akartak jönni, percenként felállíthattak minket Palival, és ha megelégeltük a dolgot, mert már a leves közben háromszor kellett mindenkinek arrébb csúsznia, akkor pedig lebuktak és az asztal- és széklábak erdején átkúszva, mint felderítők másztak elő és rohantak az éppen aktuális és mindennél fontosabb gyerekdolgaikat elintézni. Bandiék hamarosan jönnek, mennyi idő múlva is? Két hét? Igen, kettő.

A forró kávésbögre melegítette a kezemet. Jól lehűlt a lakás. A kávé még ihatatlanul forró, kicsit kevergetem és fújom, úgy ahogy Lacikának is szoktam. Hogy szerette látni, ahogy fújás közben a kakaó tetején kis mélyedés keletkezik, ahogy belelát a kakaó belsejébe. Mindig mondta, hogy mélyebbre! Mélyebbre! Milyen lelkes volt, mennyire el tudta kápráztatni néhány egyszerű dolog. Lenéztem a kávéra, a barna felszínen kavargó fehér habspirálra és fújni kezdtem.

Az asztalon pihenő szórólapokhoz kaptam és azzal kezdtem felitatni a kávét, a szemem pedig megakadt az új akciókon. Közelebb húztam magamhoz a piros színű újságot, de... hol is lehet a szemüvegem? Távolra még csak-csak ellátok valahogy, de közelre! Hogy a csuda vinné el, hogy vannak dolgok, amik akkor tűnnek el, amikor a leginkább kellenének. Se a távirányítót, se a tollat, most pedig a szemüveget sem találom, pedig mindig a nyakamba akasztva szoktam... áhh! Csaptam a homlokomra és úgy kacagtam, mint mikor Pali a hátam mögé lopózott, amíg a tűzhely mellett álltam vagy a fotelben olvastam, és lesből megcsiklandozta az oldalamat.

Sertéscomb, sárgarépa, tej és proteines joghurt... micsoda akciók, de mi lehet az a proteines joghurt? Mintha Bandika mesélt volna valami porteinről, nem is értettem, miféle port szed, de azt mondta ettől lesz izmos, és mindenki, aki gyúr, ezt eszi, mert segít fejlődni. Felemeltem a karomat, végigtapogattam és körbeérték az ujjaim a csuklómat, pedig egykor milyen jó húsban voltam. Nem hiába, hetente kétszer is dagasztottam a kenyeret, még azelőtt, hogy olyan divatos lett volna. Mi csak házi pékárun éltünk és a tésztagyúrásban meg lehetett izmosodni. Lehet mondom is Bandikának, hogy ne a kondiban gyúrjon, hanem a konyhában.

"Szabályozd magad Magda!" – hallottam megint anyám hangját a fülemben, de nem tudtam visszatartani a nevetést. Egészen kimelegedtem, még a könnyem is kicsordult, a szemüveget is le kellett vegyem, hogy megtöröljem a szemeimet. Rég nevettem ennyit. De most megint hol a fenében van az a nyavalyás szemüveg? Mindegy, úgy sincs értelme nézegetni az újságot, Bandiék járnak nekem bevásárolni, én csak néha veszek ezt-azt, ha a zenélős autó erre jön az utcába. Tényleg! Van jégkrém a fagyasztóban! Még múltkor vettem az unokáknak, de nem kértek a tortafagyiból, mert hogy nem vegán, meg hogy cukor is van benne. Nem is értem a mai fiatalokat, de most úgy megkívántam.

Vágtam egy szeletet, majd még egyet a tányérra tettem és visszaültem a kihűlt kávé mellé. Édesanya sose engedte volna, hogy édességet, hogy jégkrémet reggelizzek, most pedig fagyival kezdem a napot, de nyolcvanhárom évesen nincs, aki megállítson! Nevettem. Ha akarok, eszem egy harmadik szeletet is! Az ember ennyi idősen már ne tervezgessen messzire, élvezze a pillanatot, amíg teheti, de azért a három talán mégiscsak túlzás. Belekortyoltam a kávéba, tényleg hideg, elfintorodtam, meg kéne melegíteni, de olyan fáradt lettem. A nevetésben is el lehet fáradni? Inkább pihenek egy kicsit. A kezemet az ölembe engedtem és halkan szuszogva elnyomott az álom.

Nyitókép: Shutterstock