Felismered az ellenségedet, ha te magad vagy az?

"Na, igaz a mondás, ha ilyen barátaim vannak, nincs szükségem ellenségre." A mondat úgy repült el a levegőben, mint valami időzített fájdalombomba. Mindenki felkapta a fejét. És látszott, hogy a robbanás mindenkit eltalált valamennyire.

Én magam is sokáig "ízlelgettem" a szót: ellenség. Végiggondoltam, vajon tekintek-e magamban bárkire úgy mint ellenségemre. És mit is jelent valójában ez a fogalom? Ellenségem-e például az, aki azt hiszi, hogy támogat engem, és hogy bármilyen segítséget megadna, közben pedig a belső programja épp szabotálja, megakadályozza azt, hogy vele valamit sikerre vigyek.

Amikor ellenségre gondolunk, legtöbbször mindig valaki mást nevezünk meg. Belső filmünkben, mely a saját életünkről készül, nyilván elég pontosan meghatározott karaktere, arca van annak, akiről azt gondoljuk, hogy az ellenségünk. És valószínűleg nem a saját arcunkat látjuk.

Nehéz magunkra úgy gondolni, mint önmagunk ellenségére. Nehéz magunkra ismerni abban a folyamatban, amiben halálra ítéljük az álmainkat. Életemben többször voltam már olyan helyzetben, hogy egyik pillanatról a másikra megszületett bennem egy fontos terv, egy szép ötlet, egy sokat adó gondolat, akár egy teljes vállalkozás koncepciója is.

Majd történt valami, de még az is lehet, hogy nem is történt semmi, mégis a belső várakozásom megszűnt. A zsongás elveszett. Kiszakadt belőlem, és valahová eltűnt a terv, az álom, az ötlet, az ember. Még olyan is előfordult (nem egyszer), hogy valakinek beszéltem arról, ami bennem születik, esetleg társul hívtam a folyamatba, ő pedig elvitte, megcsinálta nélkülem. Én pedig hagytam. Beletörődtem.

Arra jöttem rá, ha úgy látom, hogy értéktelenebb vagyok a másiknál, nem vagyok elég a tervemhez, csak az akadályokat látom magam előtt,ha félek bármi miatt, ha túlkombinálom - ahelyett, hogy tenném a dolgom -, akkor bizony senki mást nem nevezhetek meg ellenségemnek, csak saját magamat. Bizony épp én lehetek az, aki előlép a sötétből és leszámol velem.

Az évek során ezért alaposan feltérképeztem a bennem élő ellenséget.

Felismertem, hogy kishitű, hogy elhiszi, hogy másoktól függ az élete. Rájöttem, hogy úgy gondolja, nincs elég ideje, és végtelenül fél a kudarctól. Sőt, fél az élettől. Megértettem, hogy nem lát túl a szerepein, ezért fél a szeretettől. És a bennem élő ellenséget táplálta minden mondat, ami arról szólt, hogy valamire alkalmatlan vagyok. Hogy valami nem való nekem. Hogy valamitől félnem kell.

Ma már megérzem, ha működésbe akar lépni. Nem mindig boldogulok vele, de már legalább tudok a létezéséről. És tudom, hogy az ereje minden olyan pillanatban csökken, amikor képes vagyok túllátni az adott helyzetemen. Amikor tudom, ha bennem él is, nem azonos velem. Csak valahogy összeraktam. A múlt darabkáiból. Én. Így hatalommal is csak én ruházhatom fel.

Figyeltem akkor este abban a társaságban az arcokat. Mindannyian összébb húzódtunk kicsit. Elgondolkodtam, vajon képesek vagyunk-e felismerni a saját belső, adott esetben épp ellenünk forduló, folyamatosan futó programjainkat, vagy inkább azt hisszük el, hogy az egész világ az ellenségünk. Fontos kérdésnek tartom, mert azt hiszem, hogy a válasz mindenképpen sorsfordító lehet.

Nyitókép: Shutterstock