Nyílt levél a pletykás családtagjaimnak

Gyűlölöm a pletykát és a pletykás embereket, akiket csak az éltet, hogy másokat mindenféle úton-módon kibeszéljenek. Ahelyett, hogy saját magukkal foglalkoznának, mindenki más életével vannak elfoglalva. Természetesen, amit hallanak, azt már kidíszítve, kiszínezve adják tovább, amivel még inkább kavarják a sz*rt. Ez hatványozottabban bosszant, ha az egyik családtagom ennek a fő szakértője.

A jó kis falusi pletykák

Tudom, hogy az ember nem választhatja meg a családtagjait, de ha lenne rá lehetőségem azért én tudnék szortírozni közülük. Ha te is kicsi faluban, településen nőttél fel, akkor biztosan tudod, milyen érzés az, amikor az egész falu tud rólad mindent, anélkül, hogy te bármit is meséltél volna magadról. Ez még kiskorban nem is olyan bosszantó, viszont amikor már arról pletykál az egész falu, hogy neked már egészen fiatalon megjött a menstruációd, pedig Évikénél, aki egy évvel idősebb nálad, még mindig nem kopogott a Mikulás, akkor már kezd eleged lenni a felesleges locsogásból.

Ez az érzés akkor még erősebb lett, amikor felköltöztem a fővárosba és elkezdtem kialakítani a saját életemet. Eleinte furcsa volt, hogy nem ismerem a szomszédom és nem érdekel senkit, hogy miért sepregetek pizsamában a gangon, de aztán elég hamar hozzászoktam. Hétvégente, amikor hazalátogatok a szülőfalumba, akkor viszont szó szerint pofán csap a városban megszokott személytelenség után az, hogy Marika nénitől kezdve a legutolsó bácsikáig mindenki belemászik az arcomba és már mondja, hogy ő mennyi mindent tud rólam? Ilyenkor persze nem mutatom, de úgy felmegy az agyvizem. Honnan tudja Marika néni, hogy mi a franc történik velem Budapesten, 160 km-re a kis falucskájától? Hát honnan? A jó édes drága családtagoktól, akiknek annyira sivár és unalmas az életük, hogy inkább az enyémmel vannak elfoglalva és azt színezgetik kényük kedve szerint.

Pletyka és pletyka között is van különbség

Nem lenne a pletykálással bajom, ha azt a büszkeség generálná és persze egészséges határokon belül maradna. De azoktól a fecsegésektől egyenesen ráz a hideg, amelyeket a rosszindulat és az irigység indít el és a végén már köze sincs a valósághoz. Amikor ezeket visszahallom a sírás és a düh fojtogatja a torkomat. Ha velem jó dolog történik, például sikerül megvennem az első saját autómat vagy családi házat vásárolunk a párommal vagy netalán babát várok, de még nem vagyok házas, akkor az öröm és a gratulációk helyett, miért azok érnek vissza hozzám, hogy: „na, ezeknek könnyű, annyi pénzt keresnek a nagy Budapesten, hogy nem tudják mire költeni? Gyereket vállalni házasság nélkül? Lesz itt még sírás, aztán majd jön haza anyucihoz?"Persze, ezek az emberek végtelenül kedvesek és nyájasak, amikor találkozunk, aztán amint hátat fordítok, elindítják a rosszindulatú rakétákat az irányomba.

Forrás: Shutterstock

Mi a jó megoldás?

Tudom, egy recept van ez ellen: nem foglalkozni a rosszmájú csámcsogással. De ez azért nem mindig ilyen könnyű. Pláne, ha az ember hazamegy és szeretne a családjával együtt örülni a boldogságának, annak, hogy halad az élete, aztán amikor legközelebb megy haza már csupa bántó megjegyzéseket hall vissza innen-onnan.

Kedves rosszindulatú családtagok, gonosz, undok és ármányos emberek!

Ha bármi jóérzés is szorult belétek, akkor rájöttök, hogy ez az alattomos csámcsogás, fecsegés hosszútávon csak benneteket mérgez.Lehet, hogy jól érzitek magatokat, hogy kreatív alkotóként másokat rövid időre padlóra küldtök, de ők ezekből mind felállnak és minden egyes alkalommal tanulnak valamit belőle. Például azt, hogy akkor cselekednek a legjobban, ha veletek, rossz szándékú emberekkel nem törődnek, hanem csak saját magukkal és az életükkel foglalkoznak. Ugyanezt tanácsolom nektek is!

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek