Szimi csinos, sportos lány volt, alacsony, de arányos, rövid hajú, modern nő. Nem is csoda, hogy ő vezette a város egyik legmenőbb jazz pubját. De nemcsak vezette, hanem ő volt a tulajdonos is, aki, ha kellett, pultozott, felszolgált, miközben a legjobb kezdő és nem kezdő formációkat hívta meg játszani a szórakozóhelyre.
Értett az üzlethez és az emberekhez, ennek köszönhetően rengeten ember, ismerős, barát vette körül.
A 30. születésnapján annyian voltunk, hogy nem fértünk be az egyébként nem kicsi klubba, ami élete egyik álma volt, amit megvalósított és a fiatal kora ellenére erős szakmai tudásának, személyiségének és szorgalmának köszönhetően gyorsan sikeressé is tett.
Időnként az emberek összesúgtak a háta mögött, mi magunk, a szűkebb-tágabb baráti köre is gyakran beszéltünk arról, hogy vajon hol lehet a családja.
Senki nem ismerte a szüleit, tesvéreit, ha voltak is, nem találkoztunk velük, és ő maga sem beszélt róluk soha.
Annyit tudtunk, hogy nagyon szeretne saját családot, gyerekeket, ez volt élete másik nagy álma. Félig-meddig össze is jött neki, de nem volt makulátlanul boldog, ahogy ő mondta.
A férfi, akivel évek óta együtt élt és akit imádott, 10 évvel volt nála idősebb. Hat éve voltak együtt, amikor a pasi Szimihez költözött, vitte magával az akkor hároméves kislányát is, legalábbis havonta két hétre. A kicsi ugyanis egyik héten az anyukájával, másik héten az apukájával volt, ami akkoriban nem volt szokványos megoldás.
Szimi sajátjaként szerette a kislányt, mindent megtett érte, ami csak tőle telt, a „mostohalánya” pedig viszonozta az érzelmeit. Később a gyermek anyja teljes mértékben átadta a gyereknevelés gyeplőjét volt férjének, és onnantól Szimi teljesértékű anya lehetett.
Szeretett volna szerelmével közös gyermeket is, de a férfi azt mondta, éppen elég egyről gondoskodnia, nem akart még egy gyereket vállalni. Nos, emiatt volt Szimi boldogsága felemás, bár sosem mondott le arról, hogy egyszer majd a párja beadja a derekát. Nem mondogatta neki, de reménykedett.
Szimi nemcsak család-, de barátcentrikus is volt, ahol és akinek tudott, segített. Ő maga látszólag sosem szorult támogatásra, egy igazi vagány csaj benyomását keltette, hihetetlen mennyiségű energiával bírt, és tele volt szeretettel, odaadással. Bárkivel találkozott, elsőre neki adta szívét-lelkét, legalábbis, ha a vendégeiről volt szó, mindenképpen.
Vidám volt, és mi ezt a vidámságot szerettük benne a magunk önző módján, mondhatni, rajongtunk Szimiért. A rajongás és a szeretet közötti különbségekbe most ne menjünk bele...
2000 decembere volt. Mindenki karácsonyra készült, de időnként benéztünk a klubba. Szimi akkor már nem a szokásosat hozta, látszott rajta, hogy nem felhőtlenül boldog, de úgy voltunk vele, hogy az ünnepeket megelőző és az ünnepi időszak amúgy is nehéz a vendéglátóiparban, a hely népszerűségéből pedig kikövetkeztethető volt a decemberi forgalom. Elfáradt, gondoltuk. Na meg, neki is jön a karácsony. Ezzel el is hessegettük a problémát, pláne, hogy amikor kérdeztük, ő maga is azzal magyarázta a nem túl jó kedélyét, amivel mi.
Letudtuk az egészet felszínes indokokkal, úgy viselkedtünk vele, ahogy ő sosem viselkedett volna velünk.
Mindenki magával, a saját családjával törődött.
Eljött a szenteste. Akkoriban még csak egy gyermek édesanyja voltam, semmi más nem érdekelt, csak, hogy az én alig háromévesem boldog legyen, a csillogó szempárt látni földön túli boldogság volt. A férjemmel rengeteget készültünk a karácsonyra, mindent alaposan elterveztünk, a szüleinkel és a testvéreinkkel ünnepeltünk, de nem aznap. A szenteste csak a mi hármasfogatunké volt. Nem hallottam, hogy csörgött a telefon, le volt némítva. Ha nem lett volna, akkor sem vettem volna fel, ha nem valamelyik családtagunk hív, de így esély sem volt rá. Másnap láttam, hogy négy nem fogadott hívásom van, mindegyik Szimitől.
Vajon mit akarhatott pont szenteste? Ha valakinek, neki igazán fontos volt, hogy az akkor már 9 éves nevelt lányának tökéletes ünnepet szervezzen. Mindenesetre visszahívtam, de ezúttal ő nem vette fel...
Karácsony második napján megcsörrent a telefonom, gondoltam, Szimi lesz, de helyette a legjobb barátaim egyike, Tomi hívott. Most telefonált Szimi párja, azaz, mint kiderült, az exe. Szimi meghalt.
Szenteste öngyilkos lett. Búcsúlevelet is hagyott.
Az ex elmondta, hogy hónapok óta rosszul mentek othon a dolgok, a vágyott közös gyerek körüli viták odáig fajultak, hogy karácsony előtt egy héttel ő és a kislánya elköltöztek Szimi lakásából. Amikor karácsony első napján elment hozzá, hátha rendezni tudják a kapcsolatukat, holtan találta volt párját.
Szimi a búcsúlevelében leírta, hogy nem bírta elviseli a mérhetetlen fájdalmat, nemcsak a szerelmét, a reményt, de a lányát is elveszítette. A kislányt, akit már hat éve nevelt, és aki olyan volt számára, mintha a sajátja lett volna.
Szeretett volna segítséget kérni, nem akart szenteste egyedül maradni, szüksége volt azokra, akik mindig számíthattak rá, hogy elmondhassa, mi bántja, hogy kibeszélhesse magából, mit él át.
Nem meghalni akart, csak nem akart a számára két legfontosabb ember nélkül élni. De hiába hívta a barátait, senki nem vette fel a telefont. Egyedül maradt a fájdalmával, a gondolataival, és döntött. Rosszul, legalábbis mi, a barátai (?) ezt gondoltuk.
A temetésén rengetegen voltak, ennyi embert összegyűlni egy búcsúztatón még nem láttunk. Az egyetlen rokona, akivel tartotta a kapcsolatot, a testvére volt.
Mint tőle megtudtuk, mindketten állami gondozásban nőttek fel, Szimi ott döntötte el, hogy nem lesz olyan, mint a szülei, nem lesz semmirekellő alkoholista, akitől csak bántásra számíthatnak a szerettei.
Amint betöltötte a tizennyolcat, dolgozni kezdett, letette a jogsit és magához vette három évvel fiatalabb öccsét, akibe szintén belenevelte a munka szeretét. A srác évek óta külföldön dolgozott, ott érte Szimi exének a hívása: egyetlen családtagja, akinek mindent köszönhet, halott. Hogy őt miért nem kereste a nővére, nem tudta megmondani, talán azért, mert mindig is kímélte őt, és az elérhetősége is korlátozott volt. Ezt már sosem tudjuk meg.
Azt azonban mindannyian megfogadtuk, hogy bármelyikünk is hívja a másikat, legyen szenteste, húsvét vagy halottak napja, teljesen mindegy, a telefont mindig felvesszük egymásnak.
Soha többé nem hagyunk senkit az út szélén, nincs az az ünnep, ami miatt bárkit, aki fontos nekünk, elhanyagolunk.
A fogadalmunkat tartjuk azóta is, és milyen jó, hogy ezt tesszük, mert azóta már fordult elő hasonló, szintén szenteste történt, végül pozitív kimenetelű összeomlás a baráti körünkben, és mi ott voltunk, támogattuk azt, aki akkor és ott tévesen érezte úgy, hogy semmi értelme az életének.
Ha Ön vagy valaki a környezetében krízishelyzetben van, hívja mobilról is a 116-123 ingyenes, lelkielsősegély-számot!
Nyitókép: Shutterstock
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.