Egy erős férfi lelkét is bedarálja a pánikbetegség

Márk egy rövid Facebook-üzenetet hagyott nekem a pánikbetegségről szóló cikkem után. "Szóval, te is megélted a kellemes kis lelki poklot?" Egyből tudtam, hogy mire gondol, ő pedig bátorsággal telve mesélte el nekem a saját történetét, és azt, hogy élte túl élete legnehezebb időszakát.

"A haverokkal iszogattam éppen a törzshelyünkön. Nem történt semmi extra aznap, csak dumáltunk, nevetgéltünk, és néztük az éppen akkor megérkező csajokat. Nagyot kortyoltam a sörömből, amikor egyszer csak mellbe vágott valami. Egy láthatatlan kéz. Én meg csak ültem ott vagy 10 percig, aztán hirtelen semmi. Nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, de utólag már tudom, hogy hiba volt.

Valószínűleg ez hozta felszínre a betegséget. Amikor az első tabletta lecsúszott a torkomon, újra mellbe vágott a láthatatlan kéz, csak most olyan erővel, hogy elsöpörte minden pozitív gondolatomat. Rettegtem, hogy bajom lesz, meghalok.

A "parám" azonban hamar elszállt, ezért másnap újra bevettem egyet, de akkor már csökkentettem az adagon. Néhány nap után odáig jutottam, hogy amikor a negyed gyógyszernek a felét a számba tettem, őrült erővel tört rám a félelem. Végül már nemhogy a koxot vagy a táplálékkiegészítőket nem mertem bevenni, de a legkisebb dózisú C-vitamint sem.

Ezután mély depresszió következett. Ágyban töltöttem a napjaimat, és hallgattam a kinti zajokat. Folyton füleltem, mert ha egy váratlan koppanás vagy hangos kiáltás beszűrődött az ablakon, újra rám tört a félelem - és egy új tünet, a fülzúgás. A saját gondolataimat sem hallottam tőle, rettenetes kínzásnak éltem meg. Be kell valljam férfiasan, hogy tehetetlenségemben párszor eltört a mécses...

A baráti kapcsolataim teljesen megszűntek. Ha kerestek is, nem emlékszem rá. Két ember volt, akivel kommunikáltam, a szüleim. Anyám tipikus aggódó anyuka, aki azzal paráztatott be, hogy állandóan kérdezgette, hogy vagyok. Apám karakán, erős, határozott ember, aki nem tűri a gyengeséget. Egy este újabb rohamom volt, zihálva ébredtem, a vérnyomásom az egekben. A fülem nem zúgott, visított. Berontottam anyámék szobájába, és könyörögtem, hogy hívják a mentőt. Bevittek egy éjszakára a kórházba, majd egy adag Xanaxszal engedtek el másnap az épületből.

Kimentem egy folyó partjára, kezemben a nyugtatóval. Útközben beszereztem néhány sört és egy üveg vodkát. Nézd, én nem vagyok az a nagy piás, úgyhogy nálam nagyon nagy szó, ha ennyi alkoholt veszek magamhoz. Ültem ott, és ittam. A gyógyszert nem vettem a számba, csak forgattam a kezemben. Hol a vizet néztem, hol a pirulákat. Ha beveszem, ráiszom és begyalogolok a vízbe, biztos a halál. Ha csak szimplán beugrom a folyóba, még a végén megment valaki... Ezek a gondolatok cikáztak az agyamban. Láttam magam előtt, ahogy fuldoklom. Furcsa, de egyáltalán nem féltem ettől a látomástól, viszont nem is csábított."

"A jövőképem? Hát nem is tudom. Még mindig nem vagyok jól. Bár a depresszió eltűnt, a tüneteim pedig enyhültek, a fülzúgás még mindig megkeseríti a napjaimat. Nem járok orvoshoz vagy pszichológushoz. Azt hiszem, tudom a betegség okait, de idő, amíg teljesen leküzdöm. És hogy boldog vagyok-e? Dehogyis. Persze másnak is vannak boldogtalan vagy kevésbé jó időszakai, de nálam ez az állapot évek óta tart. A versenyzés az egyetlen éltető erő. Ha jó a kaja, járok rendszeresen sportolni és felkészülhetek a megmérettetésekre, akkor jól vagyok. De ez nem a boldogság..."

Nyitókép: Shutterstock