"Mi bajod lehetne?! Ott a gyönyörű gyereked!"

Mert hiszen mi bajod is lehetne? Légy hálás azért, hogy van egy egészséges, csodaszép gyereked! Ennek a cikknek nem az a célja, hogy elmagyarázza, milyen hormonális és fizikai változások és életmódbeli kihívások járulnak hozzá a gyermekágyi depresszió kialakulásához.

Mert legelőször azt kellene mindenkinek megértenie: a depresszió, a szorongás, a pánikrohamok és egyéb tünetek a szülés után sem úri passzióból jelentkeznek, és az érintett nő többnyire maga is tudja, hogy segítségre van szüksége. Csak épp olyan élethelyzetben van, amikor pont abból nincs neki sok, amiből a leginkább kéne: időből és pénzből. A környezete tehát egyetlen dolgot tehet: nem bántja őt olyasmiért, ami miatt így is elég súlyos bűntudata van. Például...

"A gyönyörű, édes gyerekedre gondolj, ne magadra!"

A szülészeti erőszak, a test sok esetben maradandó sérülései, a szoptatással kapcsolatos nehézségek, a megfelelési kényszer, az elszigeteltség, az otthoni munkamegosztás hiánya még mindig tabutémának számítanak. Ahogy a tágabb családdal való gondozási-nevelési véleménykülönbség ("Hagyd sírni, miért kell minden nyekkre cicire tenni?), a magány, a sok új költségből, de kevesebb bevételből fakadó súlyos anyagi problémák is.

"Életem legboldogabb időszakát éltem át a kisbabámmal!"

Nyilván, az ember örül a gyereknek. Ám amikor egy éven át egyetlen szabad estéje nem volt, egy órát sem töltött házon kívül kettesben a párjával, és egyetlen éjszaka sem aludt legalább négy órát egyben, miközben mindezekre igénye van - merthogy nincs ám mindenkinek -, érthető, ha elfárad. Ezen a ponton azt kell megérteni, hogy sokan vagyunk és sokfélék: egy introvertált karakter, aki szinte menekült a munkahelyéről, ahol pocsékul is keresett, nyilván jobban érzi magát otthon. Főleg, ha kényelmes, tágas, önálló lakásban, házban él, ahol altatás után félre tud vonulni néha egy kicsit.

"A párodra koncentrálj, ne felejts el nő lenni!"

Ez a "nő lenni" amúgy is a kedvencem - mintha attól, hogy két napig kihagyja a fésülködést, pénisze nőne az ember lányának. Persze, hogy az anya is nő, és élvezi, ha ezt megélheti, de ehhez általában egy kis segítségre is szüksége van...

"Nem voltunk gazdagok, csak szerettük a gyerekeinket."

Ezzel a kommenttípussal találkoztam a leggyakrabban, ha rámutattam, micsoda feszültség származik abból, hogy kisgyerekesként a bevétel lényegesen kevesebb, a költség viszont sokkal több, mint korábban, ezzel pedig egyszerűen nehéz együtt élni. A fenti komment azt feltételezi, hogy aki erről a - létező - problémáról nyíltan beszél, az csak valamiféle önző, pénzéhes dög lehet, aki képtelen átmenetileg lemondani a bahamai luxusnyaralásról és a stadionbeli VIP-koncertről a családja érdekében. Csakhogy én ezt akkor írtam, amikor hónapokon át - egyedüli keresőként - éjszaka dolgoztam a konyhában, hogy ne zavarjam az egyterű lakásban a többieket. És még így sem maradt pénzem a rota oltásra, amiért kórházba is kerültünk pár hónapra rá az egyévesemmel...

Ezt azonban a kényelmes, szülők pénzén vett kétszintes házban, eltartott státuszban élő kommentelő nem igazán vette figyelembe.

"Nem volt semmi segítségem, mégis mindent megoldottam!"

Megfigyeltem, hogy a hasonló elmarasztalás általában kétféle nőtípustól érkezik. Egyrészt azoktól a sokat megélt, általában elnyomott, nem ritkán abuzív házasságban szenvedő idősebb, többgyerekes nőktől, akik sosem álltak fel ép emberként ebből az időszakból, és ezért szükségük van az önigazolásra, hogy jól tették, amit tettek.

A cél az volna, hogy a nők nyíltan merjenek beszélni a szülés utáni 1-2 évben felmerülő kihívásokról és mélypontokról, és ne kelljen attól tartaniuk, hogy az egészen más élethelyzetben élők ítélkeznek felettük. Merthogy összefogásban az erő - és a kiegyensúlyozott anya boldog, vidám gyerekeket nevel, bármi is történjék.

Nyitókép: Shutterstock