Katasztrófa vagyok a konyhában: rendetlenséget és kávét tudok csinálni

Egy idő után abba is bele kell tudni törődni, hogy valamihez nincsen érzékünk vagy tehetségünk. Persze azt mondják, hogy gyakorlat teszi a mestert, de ugyanakkor azt is szajkózzák, hogy ami nem megy, azt nem kell erőltetni. Én úgy döntöttem, nem erőltetem tovább, hogy konyhatündérré váljak. Sosem fogok pillangóként szárnyalni – legalábbis ezen a téren -, megmaradok bábnak, és nem bánom. Tiszta lelkiismerettel adom át a helyet bárkinek, aki tehetségesebb nálam, mert én a konyhában maximum rendetlenséget tudok csinálni, meg kávét, azt is csak jobb napokon, amikor nem felejtek el vizet tölteni a kotyogósba.

Azt mondják, bárminek lehetünk a szakértői, ha elég időt fordítunk az adott tevékenységre. Biztos így van, de ember legyen a talpán az, aki mindenféle sikerélmény nélkül képes az ezredik próbálkozás után is tovább küzdeni. A magam részéről én úgy látom, elértem a korlátaimat, már ami a főzést illeti. Ehhez is kell ugyanis a gyakorláson kívül érzék, ami belőlem abszolút hiányzik. De úgy döntöttem, ha nem lehet úgy, ahogy szeretném, akkor szeretem úgy, ahogy lehet: ehetően. Semmi ínycsiklandozó, durva, brutál ízek, nincs meg a savak és a textúrák harmóniája, nem tálalok éttermi szinten és nem terítek úgy, ahogy egy Michelin-csillagos étteremben szokás. Ehelyett inkább túl sós van, íztelen, égett, vagy égett és fagyott egyszerre, ami azért nem kis teljesítmény...

Nem volt ez mindig így

Egészen addig a pillanatig hittem azt, elfogatható a konyhai ténykedésem, amíg az orvosom le nem tiltott a tejtermékekről. Ugyanis szinte minden finomabb egy kis sajttal, tejföllel, tejszínnel, és rá kellett jönnöm, hogy az én erőm ezekben rejlett. Mivel a vegán helyettesítő termékek nem nyerték el a tetszésemet, a krémes, lágy ízekről és állagokról le kellett mondanom. Persze nem csak nekem, hanem annak is, akit arra kárhoztatott a sors, hogy az én főztömből kelljen ennie. Sokaknak a szeretetük kifejezése az, ha ételt készítenek valakinek, én meg, ha szeretek valakit, akkor inkább nem főzöm neki... Mondjuk magamat is szeretem, de magamnak kénytelen vagyok.

Forrás: Shutterstock

Ha azt hinnéd, az érdeklődés hiányzik

Annak ellenére, hogy amit látok, megvalósítani sosem sikerül, szenvedélyesen szeretem nézni a főzőműsorokat. Ezért aztán elméleti szakácsnak neveztem ki magam, mert pontosan tudom, hogyan kellene elkészíteni bizonyos fogásokat, csak az elméletet sosem sikerül átültetni a gyakorlatba. És arra is rájöttem, hogy kifejezetten élvezem azokat a könyveket, amikben sütnek és főznek, és minél részletesebb, annál jobb. Megnyugtatja a lelkem, a testemnek viszont ebből nem sok haszna származik...

Attól, hogy rossz, még lehet legendás

Ez a hiányosságom ha mást, nem, legalább remek szórakozást nyújt másoknak, persze csak addig, amíg nem megkóstolniuk kell az adott ételt, csak meghallgatniuk, hogyan nem készült el. Az elmúlt években a tudásom hiánya sok legendás történetet szült, ahogy legendává váltak a legbizarrabb, vagy a legegyszerűbb, mégis sikeresen elrontott ételek. Így született meg a konyhámban a kolbászos rizs, ami egy sietős reggel végeredménye lett, mert valami ebédet vinni kellett, és az én kamrámban – ami nincs -, nem található mindig fürjtojás, mint Stahl Judittéban. Ebből a két hozzávalóból viszont kihoztam a maximumot... Ez a fogás pedig azóta is emlegetett a barátaim körében, főként ha nekik – akik tudnak – éppen nincs kedvük főzni: „Nem baj, legfeljebb eszünk kolbászos rizst."

Ezek is érdekelhetnek