Döntsd el, mi kell: szenvedély vagy biztonság?

Ha a kapcsolat haladási irányát vizsgáljuk, optimális esetben az első néhány hónap élménydús, szenvedélyes, izgalmas. Gyakorlatilag fel sem merül senkiben a gyanú, hogy ez ideiglenes állapot, annyira idilli és vágyott egyben. Érezzük, hogy jó helyen vagyunk és a boldogság dózisa kikapcsolja bennünk az agyalás lehetőségét. Megéljük a pillanatot, átéljük az együtt töltött időt, mint a gyümölcs minden zamatát. Minden szép szerelemnek így kellene kezdődnie, akárcsak a filmekben vagy egy romantikus regényben.

Két ember elkezdi felfedezni egymás testtájait, és az újdonság varázsa a végtelenségig kitarthatna, aztán egyszer csak megjelenik a megszokás mumusa. Az első izgalmak megismerése, hogy mi jó és kielégítő a másiknak, hirtelen megszokottá és unalmassá válhat. Automatikusan tudni lehet, mi lesz jó a másiknak. Tudni, mikor, hogyan és hova kell nyúlni a kívánt hatásért, akárcsak a SIKK-es indulásnál.

Emlékszem, a kapcsolatunk elején tűkön ülve vártunk minden alkalmat, amikor együtt lehetünk, minden tekintetben. Nem létezett kifogás a fáradtságra, a korán kelésre, a tele pocakra vagy a rossz közérzetre: az együttlét megélésére való vágy felülírt mindent.

Mélypontok pofonja csattan az arcon, ahogy felismerjük: változtunk.

Talán pont abból is fakad az intenzitás változása, hogy az együtt töltött évek alatt a két fél változik: fejlődik vagy stagnál, azaz épp a fejlődés hiányától változik megszokott énjéhez képest. Ahogy ez bekövetkezik, az igények is változnak. Elég még most is, ami eddig a minden és a legtöbb volt? Boldogsággal tölt el a szenvedély ezen foka, a mindennapokban megélt gesztusok, figyelmességek összessége?

A szerelem szenvedélyes mivolta átalakul valami mélyebben gyökerező érzelemmé. Ezt definiálják biztonságként vagy mély kötődésként. Tisztelettel, elkötelezve szeretni a másikat és tudni annak bizonyosságát, hogy ez egymás kölcsönös választása. Egy mély kapcsolódás, melyet véd és dac szövetségben végig visz két ember, akik egymás társai lesznek az életnek nevezett közös, olykor rögös úton.

A mindennapok gesztusait a szeretet kifejeződéseként már-már megszokják és nem értékelik kellően. Egykoron a legszívhezszólóbb gesztus volt csokival meglepni a másikat, majd azon kapják magukat, hogy ezt elvárják egymástól a sokadik szívességet követően. Nem szabad természetesnek vennünk, hanem értékelnünk kell a szándékot, a gondolatot.

Oly sok módon fejtegettem a szenvedély és biztonság kapcsolatát, melyet cizellálni a végtelenségig képes lennék megannyi példázattal megtámogatva. 4 év alatt felmerül az emberben, főleg az együtt élést követően: még mindig arra vágyom, ami a jelenemben van?

23 évesen gondolatok és lehetőségek száza fut végig az elmémben 1-1 nehezebb élethelyzetben. Van, hogy túl kilátástalan az előttem libegő perspektíva és egy másfajta, önző hangvételű megoldás ver éket a fejemben. Mihelyst tova szállnak a gondolatfoszlányok és zanzás elmém képes a megnyugvásra: kitisztul a kép és érzem, mit súg szívem.

Visszavonhatatlanul dobban mellkasomban az érzés, hogy soha és semmire nem szeretném lecserélni azt a mély köteléket, amivel a jóisten megajándékozott engem és a kedvesemet. Olyan ajándékot kaptunk, ami keveseknek adatik meg. Müller Péter idézete, hogy nincs olyan, hogy igazi, hanem kapunk fentről olyan lehetséges társjelölteket az igazi titulusra – ez utóbbi már az én költeményem -, akikben ott rejlik a lehetőség a közös élet felépítésére.

Nyitókép: Shutterstock