A tökéletes kapcsolat csak mese

Szülőként pedig megpróbáljuk arra tanítani a gyerekeinket, amit a legjobbnak ítélünk meg. Minden erőnkkel azon igyekszünk, hogy megkíméljük őket a csalódásoktól, a megrázkódtatásoktól és az élet viszontagságaitól. De a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve – tartja a mondás.

Sok dolog van, amit (jó esetben) a gyerekek elől eltitkolnak a szüleik. A papa-mama között feszülő ellentéteket, a családi botrányokat, az anyagi nehézségeket. A koruknak megfelelő burokban tartjuk őket, hogy ne sérüljön meg a lelkük valamitől, amit még nem képesek befogadni. Olykor színjátékot játszunk előttük, amivel azt a benyomást keltjük, hogy az élet felhőtlen és zavartalan módon működik. A gyerekek pedig elhiszik a szülőknek, hogy ez így is van.

Viszont olykor akadnak olyan problémák, amiket már nem lehet megoldani. Ilyenkor hirtelen minden borul. Anya és apa nem bírja tovább együtt, és szétköltöznek. De a gyermeküket továbbra is azzal biztatják, hogy ő majd biztos fog találni magának rendes társat. 

Amikor felnövünk, elénk tárul a rideg valóság:

• a barátom nem úgy viselkedik, mint a papa, mert megcsalt, és nem is szeret
• a barátnőm nem úgy viselkedik, mint a mama, mert karriert hajszol...

Nem az van, amit láttam otthon, és amire vágyom.

Darabokra törünk, csalódunk, megkeseredünk, mert nem tudunk mit kezdeni a valósággal. Egy másik dimenzió nyílik meg előttünk, amiről semmit nem tudunk. Nem tudjuk kezelni, és képtelenek vagyunk benne boldognak lenni. Aztán kiderül, hogy a szüleinknek is voltak problémái.

Hogy mama félrelépett, de a papa lenyelte, hogy a gyerekeknek ne kelljen nélküle felnőniük. Vagy, hogy a papa üzleti útjai tulajdonképpen egész másról szóltak, de a mama tűrte. És szép lassan rájövünk, hogy minden kapcsolatban ott vannak a buktatók, a gondok, hogy mindegyiknek megvan a maga jól eltitkolt drámája.

Megértjük, hogy az idilli kapcsolat olyan, mint a Mikulás: csak azért adták be a mesét a szüleink, hogy boldogabbak legyünk - de mégsem lettünk azok. Aztán keresünk addig, amíg bele nem fáradunk, és akkor vagy megalkuszunk egy kevésbé jóval, vagy egyedül maradunk egy örök kudarcérzettel a szívünkben.  

Holott az élet egyik nagy kihívása, hogy megtanuljunk boldognak lenni. A történelem nagy bölcsei mind azt hangoztatják, hogy ha nem tudod a világot megváltoztatni, változtasd meg önmagad. A látásmódunk finomhangolása egy olyan eszköz, amivel bármikor élhetünk.

Talán ennek segítségével megtanuljuk meztelen valójukban elfogadni a hormonok vezérelte emberi ösztönöket, és ezzel együtt szeretni a másikat. Megérthetjük, hogy életeket nem mindig lehet fogadalmakkal örökre összekötni, és beleszeretünk a kapcsolatok illékony, törékeny mivoltába. Akkor sikerülhet életünket és elvárásainkat a valósághoz igazítani, és többé nem drámaként éljük meg azt, amik valójában vagyunk. És így talán többé már a gyerekek elől sem kell eltitkolni, hogy az élet ilyen, és így is nagyon, de nagyon szerethető.

Sebestyén Szabina

Nyitókép: iStockphoto