Egy eltakart tetoválás margójára

Jó este ez a morfondírozásra egy pohár bor mellett. A város csendes, az igazak álmát alussza, a házban nem neszel semmi.

A tükörhöz lépek, és végignézek magamon. Látom azt a negyvenpár évet, amit engedtek megélni ezidáig. És a vágy keveredik bennem a reménnyel, hogy még legyen legalább ennyi. Szemem sarkából látom a bőröm alatt feszülő festékpacát a karomon. Emléket hordozok magamon, ezernyi apró tűszúrás örökített meg ezernyi megélt másodpercet. Nézem a bőr alá rajzolt formát, és visszarepülök az időben.

Forrás: Getty Images/GlobalStock/

Talán a mindennapok darálójában eszembe sem jut a bőrömre tetovált ábra, csak, ha reggel öltözöm. Ma már szorgosan elrejtem mindazt, amit egykoron büszkén viseltem. És már a tíz centis sarokkal pöffeszkedő csizma is a franciaágy aljában porosodik. A derékig érő szőke loboncom is már csak az emlékeim polcán hever. De ez a rajz beitta magát a bőröm alá, és nem rejthetem el másként, csak a póló ujjával. Mikor felkerült rám, azt gondoltam, örök emlék lesz, soha nem fogom bánni, és majd részemmé olvad.

De az idő - ez a soha meg nem álló csavargó - csak fut, rohan, és közben formálja a lelkem és a testem. És amit egykoron magaménak éreztem, már nem tölt el büszkeséggel. Vajon tényleg szükséges-e akár egy tetoválás formájában emléket állítanunk eseményeknek, embereknek, történéseknek?  

Hiszen folyvást változunk, és mi egykoron fontosnak tűnt, már az idő sötét alagútjába veszik. Barátságok, melyeket valamikor megszüntethetetlennek véltünk, már csak képeken köszönnek vissza ránk. Odaadott bizalmak hullnak porba, és hitek lesznek hiteltelenek, ahogy a szerelmek is elmúlnak. Elégnek, és beszippantja őket a levegőtlen űr.

Forrás: Getty Images/iStockphoto/Copyright Jeff Bergen/Jeff Bergen

Miért nem elég a fejünkben lévő emlékképeken őrizni a múltat? A táncos éjszakákat, a sötétedő vízparton órákig tartó elmélkedéseket vagy a megharcolt csatákat? Miért nem elegendő csak visszagondolni a csókok ízére? Ha nem volt annyira fontos, hogy emlékezzünk rájuk, kell-e emlékeztető a bőrünkön?

Vajon az anyámnak is ezt jelentette a "Balatoni emlék" feliratú váza a politúrozott szekrényen? Vajon eszébe juttatta, hogy apámmal utoljára akkor érezték igazán jól magukat? Vagy csak vacak porfogót látott benne, amit minden pénteken szorgalmasan letörölgetett?  

Mindannyian hordunk emlékeket. Kívül-belül. De azt gondolom, hogy az igazi emlékek nem szűnnek meg, csak elhalványulnak. De elég egy apró momentum, ami előcsalja őket az agyunkban elraktározott dobozból, és újra átélhetőek.

Ám vannak olyan emlékek, amelyek a szívbe lettek gravírozva, és csendben, szó nélkül őrizzük őket lelkünk legtitkosabb fiókjában. Kicsi titkok, kicsi érzések, amelyeket nem kell, hogy elrejtsünk a póló ujjával, vagy lézerrel semmissé tetessünk. Amelyek valóban részeinkké váltak. És ott a helyük, míg élünk.

Nyitókép: iStockphoto

Ezek is érdekelhetnek