Kezek és lábak hevernek előttem: így álltam bosszút nagyapámon

Nagyapám kemény ember volt, szigorú tekintete a mai napig kísért, no meg persze a szabályai, amik inkább voltak törvények, mint ajánlások. Ezek pedig megkeserítették a gyerekkoromat.

Sosem ölelt meg, sosem mondta, hogy szeret, ezeket nagymamám tette meg helyette, és folyton mentegette, hogy hát ő ilyen keményfejű ember, de mélyen azért vajból van a szíve. Én ebből nem igazán vettem észre semmit. Emlékszem, mikor egyszer több fürdőhabot tettem a fürdővizembe, és ezt nagyapám meglátta, teljesen kikelt magából.

„Miért használ ennyit az a gyerek? Te meg, hogy engedhetted meg neki, különben is túl sok vizet engedett..." – ezt épp nagymamám kapta, aki persze mentegetőzött, és valahogy sikerült lenyugtatnia nagyapámat.  

Azt fontos megjegyeznem, hogy se a mamára, se a gyerekeire, se az unokáira kezet sosem emelt, de egy-egy mondatával annyira össze tudott engem törni, hogy erre nem is volt már szüksége.

Volt két flamenco-táncos babájuk, amit még fiatalon vettek Spanyolországban. Na, azokat nagyapám betette a vitrines szekrénybe, hogy meg lehessen őket csodálni, de kulcsra zárta, hogy mi, unokák ne érhessünk hozzájuk. Elmondta, egészen biztos abban, hogy csak tönkretennénk. Kösz a bizalmat!

Én nagyon sok időt töltöttem náluk, volt, hogy egész nyáron a nagyszüleimnél laktam. Nagyapám szerencsére nyugdíjazása után is eljárt maszekolni, ami azt jelentette, hogy volt, amikor az ő törvényei pár órára hatályukat vesztették, át lehetett azokat hágni. Ebben pedig mamám személyében partnerre találtam.

A nappali ablakából figyeltem, ahogy nagyapám becsukja maga mögött a kaput, és elindul, ami minimum két óra szabadságot jelentett számomra. Egyből futottam is a mamához, hogy hozza a vitrin kulcsát. Kinyitotta, én pedig alaposan a memóriámba véstem, milyen közel vannak egymáshoz a babák, merre felé néznek, hol érintik meg egymást, mert pontosan ugyanúgy kellett őket visszatenni, nehogy kiszúrja nagyapám, hogy játszottam velük.

Forrás: Shutterstock

Sok játékom volt náluk is, mégis ez a két baba volt a number1. Az ok egyszerű, mert tilos volt a kezembe vennem őket. Épp ezért úgy vigyáztam rájuk, mint a hímes tojásokra. Gyakran csak letettem őket valahová és nézegettem őket, vagy óvatosan táncoltattam őket egymással. Majd mamával mindig időben visszatettük őket, le ne bukjunk.

Sokszor szerettem volna nagyapám orra alá dörgölni, hogy látod, nem is tettem őket tönkre, de tudtam, ha elszólom magam, az a mamán csattana – képletesen persze.  

Így telt el a gyerekkorom, majd pár hónapja nagyapám elment. A temetése után mamám adott nekem egy kis dobozt, amit csak hazaérve nyitottam ki. Ez a két baba volt benne. Kitettem őket a polcra, aztán el egy fiókba, majd a komód tetejére... Egyszerűen nem találtam a helyüket. Majd egyik este bosszút álltam rajtuk.

A hölggyel kezdtem. A piros fodros ruháját egy kisollóval szépen levágtam róla, a hajából is kiszedtem a díszt, majd módszeresen lemetszettem a műanyag karjait, majd a lábait a törzséről. Miután végeztem, jöhetett a délcegen álló partnere. Ott hevert előttem nagyapám összes bántása, csalódása, szidalma és bizalmatlansága, amit gyerekkoromban megéltem.

Azt hittem jó érzés lesz ilyen szépen precízen tönkretenni azokat, amiket annyira féltett tőlem. De nem volt az. Sajnáltam a babákat, hiszen nem ők tehettek a vitrines életükről. Összerakni azonban már nem tudtam őket. Így minden darabjukat betettem egy dobozba, azt egy szekrénybe, és így vannak azóta is. Nem tudom, valaha képes leszek-e kidobni őket.

Kiss Ági történetét Mezei Natasa jegyezte le.


Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek