A nagymamám titka a boldog házasságról

Minden vasárnap pontban délben ebéd. Legyen nyár, tél, szülinap vagy névnap. Délben ebéd - mert így szoktuk meg. Egyszer volt csak késés, 12:09-kor ültünk le enni.

"A 8. főbűn, ha nem tiszteled a másik idejét" - ezt mondta a nagymamám. De én tudom, hogy csak félt, hogy elfelejtettük. Mert már csak mi vagyunk, akik emlékszünk rá. Hát ilyen ez az élet, mindig azokra nem érünk rá, akikre igazán fontos lenne. Pedig ő az igazi nagymama, az a fajta, aki megtanít imádkozni.

Leves, mártás, második, desszert és kávé. Mindig ez a sorrend. A legtökéletesebb ételeket főzi, nincs olyan, hogy nincs mit enni, és ne lenne gesztenyepüré a spájzban, egy kis tejszínhabbal, meg barack kompóttal.

Mindig tökéletes tisztaság van nála, meg meleg dunyha. Ssosem felejtem el az ágyban, tévénézés közben elfogyasztott tojásrántotta reggeliket, savanyú uborkával - az volt a mennyország! Nála mindig mindent lehetett csinálni, és a legfontosabb napirendi pont a játék volt. A homokozó mellé állított kisszékre mindig kerül valami nagyon finom süti vagy sós rúd, házi málnaszörppel.

 

Ő a nagymama, aki mindig mondogatja, hogy "Nekem már csak ti vagytok, kislányom." Közben rakja el az edényeket, de segíteni nem lehet, mert ellenkezik: "Jaj, kislányom, csak én tudom, hova kell." De hát, 30 éve ugyanoda, nagymama...  

Könnybe lábad a szeme, ahogy rendezkedik a szekrényben, és közben mesél valamiről, ami éppen eszébe jut: a múltról, az álmairól, na meg a csodálatosan romantikus, könyvbe illő házasságáról. A férjről, az apáról, a nagyapáról - aki az egyetlen férfi volt az életében.

Forrás: Shutterstock

Ó, kislányom, nem szabad veszekedni! Mi nagyapáddal sosem tettük az évtizedek alatt. Na jó, nem mondom, hogy ne kaptunk volna össze. De hát, akkor mindig kimentünk a szobából, és megvártuk, hogy megnyugodjon a másik. Azután lehetett beszélni a problémákról. Nem volt nálunk soha hangos beszéd. A megértés és a szeretet. Csak ez a fontos kislányom.

"Soha? Soha nem vesztetek össze?"

"De kislányom, jaj, hát majdnem el is felejtettem, nem akarok én hazudni neked. Egyetlen egyszer. Tudod, szombat reggel volt, és elfogyott az utolsó szem kávé is. Sietős nap volt, menni kellett a nagynénémhez segíteni zöldborsót szedni, mert akkor még segítettük egymást, ahogy tudtuk. Leszedtük együtt, ő meg csomagolt nekünk. A mi családunk mindig összetartott kislányom, téged is erre neveltelek mindig, nem? Na, aztán kávé híján mondtam, hogy menjünk el a boltba, de azt mondta nagyapád, hogy nem érünk mi rá ilyenekre. Ő úgy tartotta: a kötelesség mindenek előtt. Szóval úgy döntött, majd veszünk útban haza.

Aztán amikor késő délután jöttünk hazafelé, zárva volt a bolt. És akkor nagyon összevesztünk. Kiabáltunk, hangosan - még az ajtót is becsaptam az orra előtt. Ez volt az egyetlen nagyobb civakodás minálunk. Mert a nagyapád minden este vacsora előtt még ivott egy kávét, és aznap én nem tudtam neki főzni kislányom, és az nagyon bántott."

Nyitókép: iStockphoto

Ezek is érdekelhetnek