Elmentél és már soha nem mondhatom el azt, mennyire sajnálom

Elmentél és itthagytál örökre. Még csak lehetőségem sem volt elbúcsúzni tőled, ez az én hibám. Bárcsak felvettem volna neked a telefont... Bármit megadnék, hogy még utoljára hallhassam a hangodat és elmondhassam, mennyire sajnálom.

Mintacsaládnak számítottunk. Körülöttünk mindenki azt látta, hogy rendes, egymást szerető emberek vagyunk, akiknek a család a legfontosabb. Mindez persze a máz volt, amint valaki belépett a házunkba, rögtön érezte a negativitást, az összetartás, a család egységének hiányát.

Valljuk be őszintén anya, nem voltál jó anyuka. Színésznő viszont annál inkább! A szomszédoknak, a barátoknak, a rokonoknak tökéletesen eljátszottad a mintafeleséget, a mintaanyát, akinek a gyermekei, a családja az első. De mikor eltűntek a nézők a szemeid elől, ledobtad az álruhádat és kibújt az igazi éned. Egy önző, hanyag, lusta és negatív ember, akinek saját maga a legfontosabb. Aki egész életében a saját nyomorát siratja, aki nem törődik a családjával, nem viseli gondját a gyermekeinek. Aki éjszakánként alkoholba fojtja a bánatát. Akárhányszor kérdőre vontalak, mindig az volt a válasz, hogy anyád meg apád tehet arról, hogy ilyen nyomorult ember lettél. Az ő hibájuk miatt szenvedsz egész életedben. Arra persze nem gondoltál, hogy magad, a gyermekeid, a férjed, a családod miatt kilépj a szüleid árnyékából és végre kezedbe vedd az életed irányítását. Elhanyagolt gyerekek voltunk, akiknek látszólag mindenük megvolt, de valójában a két legfontosabb hiányzott az életükből: a szeretet és a biztonság.

Nagyon vártam az egyetemet, hogy végre kiszabaduljak otthonról és függetlenné váljak, és végre úgy élhessek, ahogyan igazán szeretnék. A költözés után szinte alig láttuk egymást, én élveztem az új helyzetet, egy darabig úgy tűnt, te sem hiányolod a közelségemet. Sok év telt el így, ritkán beszéltünk telefonon, akkor is csak arról, hol, kinél lesz a húsvét, a karácsony, kinek, mit kell venni. Arról, hogy ki, hogyan van, hogy érzi magát, soha nem esett szó.

Forrás: Shutterstock

Egy családi vacsora után észrevettem, hogy a konyhában sunyiban meghúzod a pálinkás üveget. Több évnyi feszültség robbant szét bennem és terjedt szét a testemben. Nem bírtam tovább csendben maradni és csak úgy kiesett minden a számon, ami az elmúlt 34 évben nyomta a lelkemet. Elmondtam, hogy milyen sz*ar anya voltál, szánalmasnak neveztelek, akinek az a legfontosabb, hogy ki mit gondol róla, de magával és a szeretteivel rohadtul egy percet sem törődött soha igazán. Nagyon erős és csúnya szavakat vágtam a fejedhez, utólag néhányat meg is bántam, de összességében nagyon megkönnyebbültem. A veszekedés után otthagytalak a konyhában, beültem a kocsimba és hazajöttem.

Eltelt néhány nap, éppen a munkahelyemen ültem, mikor megcsörrent a telefonom. Te hívtál. Először majdnem felvettem a telefont, de végül nem tettem. Azóta többször is hívtál. Volt, hogy felvettem és a sok munkára hivatkozva mindig gyorsan leráztalak.

Ma ismét megcsörrent a telefonom, de nem te hívtál. Apa volt az, elcsukló hangon közölte, hogy elmentél.
Kiesett a telefonom a kezemből. Fel sem fogtam, mit mondott. Elmentél? Örökre?

Hónapok óta nem beszéltem veled, utoljára nagyon csúnya szavakat vágtam a fejedhez... Bárcsak felvettem volna a telefont, bárcsak újra hallhatnám a hangodat! Bárcsak elmondhatnám, hogy sajnálom és hidd el, nem haragszom.

Nyitókép:Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek