Egyszer bocsánatot kértem egy férfitól, amiért nem akartam vele lefeküdni

Egyszer bocsánatot kértem egy férfitól, - akit néhány napja ismertem -, mert nem akartam vele lefeküdni a kocsijában a második randevún. Ezt lehet ostobaságnak is nevezni, én inkább túlélési taktikának hívnám.

Egy társkereső alkalmazáson ismerkedtünk meg. Teljesen más volt, mint azok a fiúk, akikhez általában vonzódom, de mégis volt benne valami, ami megfogott. Talán az, hogy sokat utazik és kifejezetten kalandos életet él, én pedig ezzel szemben mindig gyáva nyúl voltam a világlátáshoz.

Az első randink meglepően jól sikerült. Autóval értem jött, majd egész éjszaka a városban barangoltunk. Időnként beültünk valahova, ahol ő szigorúan alkoholmentes italokat fogyasztott. Csak beszélgettünk és jártuk a várost. Valamikor hajnalban, 5-6 óra között vitt haza.

A jól sikerült első randi után néhány napra jött a második. A terv nagyjából ugyanaz volt, mint az előző alkalommal, viszont, amint beszálltam az autóba, már furcsa volt valami. Nem tudtam megmagyarázni, mi változott, de úgy éreztem, nem vagyok biztonságban. Ezen pedig az sem segített, hogy nem volt hajlandó elmondani, hova megyünk, mert "meglepetést" akart okozni. Ahogy egyre távolodtunk a város fényeitől, egyre kényelmetlenebbül éreztem magamat.

A meglepetés egy erdei séta volt, romantikus csillagnézéssel. Mivel számomra ismeretlen terepre tévedtünk, ahol csak annyit sikerült felmérnem, hogy tömegközlekedés nincs, a félelmem egyre csak nőtt. Bár kívülről igyekeztem magabiztosnak tűnni, belül végig reszkettem. Imádkoztam, hogy csak éljem túl ezt az estét. Fogadkoztam, hogy soha többet nem követem el azt a hibát, hogy belemegyek egy olyan helyzetbe, amiről fogalmam sincs, hova fog kifutni.

A séta alatt nem történt semmi. Később viszont, amikor beültünk az autóba, beigazolódott, amitől tartottam...

Először kedvesen visszautasítottam. Megpróbáltam összeszedni a maradék jelenlétemet, és minél nyugodtabb, közvetlenebb hangon elmondani neki, hogy a második randi és az autó nem a legideálisabb időpont és helyszín számomra, és tökre örülnék, ha előtte jobban megismernénk egymást. Azután, hogy erőszakosan elkezdte lerángatni rólam a nadrágomat, nem volt kedvem a további ismerkedéshez. Ezután jött csak a neheze.

A férfi megsértődött a visszautasításomon. Egészen konkrétan elkezdett puffogni. Elhúzódott tőlem, majd hosszú percekig nem volt hajlandó rám nézni, vagy egyáltalán megnyikkanni. Amikor megszólalt, azt is leplezetlen sértettséggel és haraggal tette. Elkezdett arról hadoválni, hogy ő sosem erőszakoskodik nővel - pedig én utaltam arra, hogy ez igenis erőszakos helyzet volt -, majd kikérte magának, hogy tartózkodom a szexuális együttléttől.

Forrás: Shutterstock

Mivel érezhetően egyre jobban felhúzta magát, tudtam, hogy nincs más választásom, ha szeretném ezt ép bőrrel megúszni, meg kell erősítenem a férfi egóját. Így történt, hogy bocsánatot kértem tőle, amiért visszautasítottam. Perceken keresztül beszéltem neki arról, hogy nekem ezek a dolgok mennyire nehezen mennek. Sajnos szorongó vagyok, időigényes, és természetesen egyáltalán nem az ő hibája az egész. Nyilvánvalóan nem éreztem erőszakosnak a közeledését, én kérek elnézést - magamban pedig továbbra is azért rimánkodtam, hogy csak jussak haza épségben, és inkább az összes csillagot lehazudom neki az égről ezért cserébe.

Egyszerre mentegette magát és hitegetett, hogy ő mindig mindent közös beleegyezéssel tesz másokkal. Ő még sosem szorította meg úgy lány karját, ahogy az enyémet. Ő sosem ért még úgy lányhoz, hogy az nem akarta. Közben pedig lehúzta a sliccét és megragadta a nyakamat.

Végül nem történt semmi. Kirántottam magam a szorításából, és nagyon határozottan megkértem, hogy azonnal vigyen haza. Útközben egy szót sem váltottunk. Mielőtt kiszálltam volna, megkérdezte, hogy haragszom-e rá. Én hülye pedig egy nagy mosoly kíséretében rávágtam, hogy "ugyan már, mindenkivel előfordul időnként, hogy nem tudja, hol a határ", majd kiszálltam és bevágtam magam mögött az ajtót.

Miután hazaértem, egész éjjel zokogtam a rémülettől. Néhányszor még jelentkezett, de választ sosem kapott.

Több hónapba telt, mire újra, szorongás nélkül ki tudtam lépni az utcára. Szégyent és félelmet éreztem. Mindenkiben a potenciális bántalmazót láttam. Sokáig képtelen voltam sötétben, egyedül közlekedni. Mindamellett sejtem, hogy az én esetem mennyire szerencsésen alakult, és már lepörgött bennem ezer sokkal rosszabb lehetséges kimenetel. Mégis, - bár már eltelt azóta némi idő -, ha este egyedül indulok el valahova, időnként még mindig érzem a bénító félelmet, s ha meglátok egy férfit hasonló nadrágban, mint amit ő viselt, azóta is ugyanúgy görcsbe rándul a gyomrom.

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek