Gyomorgörccsel jársz dolgozni? Menekülj!

És miért ugyanazok a megküzdési módjaid és kifogásaid, amiket a bántalmazott nőktől hallunk? Képzeld csak el, hogy a munkahelyed egy bántalmazó partner! Nem üt-ver ugyan naponta, és nem szedi el a pénzedet, hogy italra költse, de folyamatosan megaláz.

Folyamatosan hülyének érzed magad mellette. Nincs sikerélményed, nincs olyan nap, hogy elégedetten dőlnél hátra, hogy végre valamit jól csináltál. Ha működik a dolog, az a te véres-verejtékes munkádnak köszönhető, de senki sem veszi észre. Ha viszont elakad a fogaskerék, az mindig csak és kizárólag a te hibád lehet. Ilyenkor elő vagy véve, mint egy kisgyerek, és magyarázkodhatsz, hogy elhallgattasd. Nem lehet kielégíteni, mindig többet és többet akar, anélkül, hogy értékelné korábbi erőfeszítéseidet, teljesítményedet.

De hát milyen teljesítményről is beszélünk? Gyakorlatilag már úgy érzed, teljesen kiégtél. Már nem szenvedéllyel, szerelemből teszed a dolgod jó ideje, hanem azért, hogy nyugi legyen. Hogy ne szóljon be, ne kérjen számon, ne alázzon meg nyilvánosan, mások pedig - a szüleid, a rokonság - ne botránkozzanak meg azon, miben élsz.

Néha vannak jobb napok, amikor virágot kapsz és bonbont, de ez nem változtat a tényen: undorodsz már csak rágondolni is. Már akkor is lépned kellene ebből a helyzetből, ha nem volna bántalmazó, ha szimplán csak meguntad volna az évek során. Nem még így...

Te azonban nem lépsz. Először arra hivatkozol, hogy a körülmények nem megfelelőek: nincs elég tartalékod ahhoz, hogy önállóan - nélküle - megélj. Aztán, mikor végre összegyűlik egy kis pénz, amit nem arra költöttél, hogy az általa okozott szenvedést valahogy elviseld, változik a narratíva. Azt kezded ismételgetni, hogy igazából azért nem is olyan rossz vele. Sőt, a múltkor is ott volt az a bonbon, az a virág, az a két jó szó. És amúgy meg megengedte, hogy meglátogasd anyádékat a múlt héten, és hát más talán még ezt sem hagyná.

Megszoktad, elfogadtad az idegesítő, bántó, lehúzó, megalázó, fájdalmas dolgaival együtt. Most hagyd ott, vállald a bizonytalant, éhezz akár hónapokon át, kuncsorogj anyádék paneljében, csak mert mélyponton vagy pár hülyesége miatt? Ugyan már. Senki sem tökéletes, és az anyagi bizonytalanság, a kiszolgáltatottság még rosszabb lenne. Aztán, tegyük fel, kis idő elteltével találnál másikat.

És ha kiderül, hogy az is ilyen rohadt szívtelen, lehúzó abuzer? Az előző is az volt, és már az első se volt leányálom. Akkor meg mi a fenét ugráljál, nem igaz? A biztos rossz is jobb a bizonytalanságnál. Egyáltalán: mi van, ha te magad vagy képtelen arra, hogy normálisat találj, mert te sem vagy komplett? Annál félelmetesebb nincs is. Ezért inkább maradsz.

Csak egy kicsit, csak egy ideig. Míg kitisztulnak a gondolataid, míg több pénz gyűjtesz, míg adsz neki egy új esélyt, míg tart a válság, míg gyomorfekélyed nem lesz. Míg ki nem égsz teljesen, krónikusan. Míg el nem szalad melletted az élet, míg tönkre nem mész ebben végleg. Én meg csak nézem, és kiabálok: hagyd, hagyd már ott ezt a nyomorultat! Menj be, és közöld: fel is út, le is út... és élj végre úgy, ahogy lehetőséged van élni, csak te még nem látod. Mert mellette - és a hasonszőrű elődjei mellett - soha nem tapasztalhattad meg.

Nyitókép: Shutterstock