Mindannyian csalódtunk már. Rengeteget. Te is, én is. Pofára estünk, átvertek, szerelmet hazudtak, megcsaltak és elhagytak. Közös életet terveztünk, de helyette csak megfakuló hónapokat, hideg érintést, fal felé fordulást, és közönyös tekintetet kaptunk.
Kétféleképp rakódik le a csalódás az emberek szívében:
- Az egyikük olyan lesz tőle, mint egy kóbor kutya. Közeledik, de amikor megsimogatnád, visszaiszkol a vackába, esetleg még oda is kap. Nagyon-nagyon szeretné, de mégsem hisz a szerelemben, az elfogadásban, a békében. Fél hinni benne, hiszen egyszer (vagy többször) már megsebezték.
- A másik embertípus a naiv hülye, aki egy szivárványos csillámpóniról szemléli az egész világot. Töretlen hittel, kivont karddal csörtet előre a szerelemért, mert jobban hisz benne, mint amennyire fél tőle. Csalódott ő is számtalanszor. Ilyenkor végigbőg pár napot-hetet, levonja a konzekvenciát, aztán összekaparja magát, megigazítja a kis koronát a feje tetején, és tovább indul. Ha akarna, sem tudna falakat építeni maga köré, hiszen nem egy helyben toporog, hanem halad. A céljai, a vágyai, a boldogsága felé.
Aztán a naiv hülye megismerkedik egy kóbor kutyával, aki más, mint a többi száz meg százezer. És beleszeret, mert meglátja benne hogy jó, odaadó, hűséges és különleges. Elfelejti az összes eddigi csalódását, és egyszerűen csak örül, hogy egymásba bolondultak. Ő egy pillanat alatt meg van szelídítve, és naivan azt hiszi, hogy innentől kezdve a másik felelősséggel tartozik érte.
"Nagyon fogom szeretni. Mindent megadok neki, gondoskodom róla, és soha többet nem fogja bántani senki" - gondolja, mert eszébe jut a kis herceg meg a róka. Tök egyszerű, hisz minden nap csak közelebb kell menni.
A modern kori szelídítő mindent megpróbál, ami emberileg csak lehetséges. Például megmászni a falat, amivel a szeretett személy körbevette magát. Olykor egészen magasra jut, de valahogy mindig visszaesik. Aztán megpróbálja lebontani észérvekkel, kedvességgel, szeretettel - de nem sok sikerrel jár. Egy lebontott tégla helyére kettő terem. Néha egészen ügyes, bejut a kapun belülre is, de aztán kipenderítik úgy, hogy a lába sem éri a földet. Elhatározza, hogy akkor türelmes lesz. Megvárja, amíg hozzá közelítenek, amiből néha ölelés lesz, de olykor csak hanyatt lökik - ami nagyon tud fájni.
A szelídítés sajnos egyáltalán nem olyan zökkenőmentes, mint ahogy Exupéry megírta. Azért, mert a sérült ember önző, és csak olyan közel enged, és csak akkor, annyi időre, ahogyan ő szeretné. Nem érdekli, hogy te mennyit sérülsz közben, és egy lépést nem fog tenni, hogy neked könnyebb legyen.
A kóbor kutya néha későn eszmél rá, hogy mégiscsak szeretné, ha megszelídítenék. Összeszedi minden bátorságát, előbújik a vackából, de már nincs ott senki, aki megsimogassa, aki gondoskodjon róla. Elkönyveli, hogy a világ egy szar hely, ahol az emberek csak csalódást okoznak, aztán elégedetten vonul vissza. Hiszen ő előre megmondta, hogy csak egy csúnya, büdös korcs, akit nem lehet szeretni.
Mert addigra már a naiv hülye is tisztában van vele, hogy ha tovább folytatná a küzdelmet, belerokkanna. Így inkább keres egy olyan valakit, aki értékeli az optimizmusát, a bátorságát és a töretlen hitét, és aki nem fél hagyni, hogy szeressék.
Nyitókép: iStockphoto
Mondd el Te mit gondolsz!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
