Ő csak bántott, én pedig azt hittem, ez a szerelem...

Aztán csak magához ölel, nem kérdez semmit. Megszokta, hogy vannak nálam időnként ilyenek. Újból bekapcsolt annak a bántalmazó kapcsolatnak az emléke, pedig már azt hittem, rég túl vagyok rajta.
Emlékszem a kapcsolatunk minden egyes momentumára, ott voltak a figyelmeztető jelek az orrom előtt, még simán visszaléphettem volna, de mágnesként vonzott ennek a férfinak a drámája. Minden pénzét abba a lakásba fektette, amiben éltünk.

És a férfi, aki mindebben jelenleg a társam, aki három óra harminckor érkezik az éjszakai műszakból. A közös életünk három harminc és négy óra között zajlik, illetve este, ha bemegyek hozzá a bárba. Reggel, mikor megyek az irodába, még alszik, mire ott végzek, ő már dolgozik.

Mindig furcsa szexisség, titokzatosság lengte körül. Látszólagos magabiztossága, spirituális hozzáállása az élethez megbabonázott. Teljesen elvakultam. Nagyon jól masszírozott, és persze mást is jól művelt... Aztán az egyik nap egy ismeretlen telefonszámról érkezett hívás a mobilomra. Egy számonkérő, visító női hang szólt a telefonba. Kiderült, ő is benne van még a sztoriban. Én pedig nemkívánatos vagyok. A szavai leforráztak: hogy lehet ez? Nekem azt mondta, csak én vagyok neki... Persze amikor rákérdeztem, mindent tagadott, semmi köze nincs ehhez a nőhöz, csak egy kollégája. Hittem neki. Hipnotikus volt az egész ember.

Úgy hálózott be, hogy észre sem vettem, és már teljesen alárendeltem magam neki. Mire felocsúdtam, már az ő világában voltam. Ebben a börtönben. Nem értettem magam, hiszen előtte igenis tisztában voltam a saját világképemmel, az életemmel, az értékeimmel. Itt meg semmim nem maradt, csak a félelmek, a bántás és a szeretet hiánya.

Egyik nap, a fürdőszobában lévő tükör előtt magához húzott, a tükör felé fordította a tekintetét, és erővel az enyémet is. "Nézd meg, mi vagyunk itt, együtt! Mitől félsz? Bízz bennem! Biztonságban vagy! Nyugodtan behúzhatod a hasad, és kihúzhatod magad!" Tehát szerinte kövér vagyok, és rettegek. Valójában így is éreztem magam. Így "nevelt", (de)formált, és közben alázott. Én meg elhittem, hogy az ő látásmódja az igaz. Szisztematikusan rombolta az önbecsülésemet, én pedig átadtam neki az erőmet, amitől ő egyre jobban lett.

Azt hittem, ez a szerelem. Hogy ez a szenvedély. Hiszen ezt láttam otthon. Nem hittem, hogy létezik olyan, hogy két ember között egyensúly van. Valamelyik félnek dominánsnak kell lennie a másik kárára. Számomra ilyen volt egy "normális" párkapcsolat.

Végül egyik éjszaka, amikor egy közös buli után jöttünk haza, közölte, hogy vége. Már nem szeret. Költözzek el, amilyen gyorsan csak tudok. Megunt. Már nem volt mit elvennie tőlem. Összetörtem. Kövér vagyok és ronda. Hosszú évek terápiás munkájával sikerült helyrehoznom az önbecsülésemet.

Meg kellett tanulnom, hogy:

• akkor is szerethető vagyok, ha épp nincs senkim.
• ha valaki dominánsabbnak érezteti magát nálam, valójában a saját hiányosságait akarja elrejteni.
• észre kell vennem, ha bántanak, és jogomban áll nemet mondani.
• a jeleket észre kell venni.
• a valódi szeretet elfogadó.

Most meg sírok egy lazactól. Mert itt akkor is szeretve vagyok, ha van egy kis súlyfeleslegem. Sőt...

Hingyi Boglárka

Nyitókép: Shutterstock