Gyerekkori emlék két kislányról, akiknek az anyja a testéből élt

Jól emlékszem az önkormányzati bérházra, ahol néhány évig laktunk, amíg a szüleim építkeztek. Mint később tudtam meg, ez egy amolyan szükséglakás volt, amelyet azoknak utalt ki az akkori rendszer, akik szociálisan rászorulónak bizonyultak. Nem tudom, hogyan estünk bele a szociálisan rászoruló kategóriába, középosztálybeli értelmiségi családként, de tény, hogy anyáék fiatalon házasodtak és sokáig apukám szüleinél éltek a kétszoba-hallos lakásban. Még azután is, hogy megszületett a nővérem, aztán pedig én. Talán ekkor lett elege anyukámnak, hogy hatan osztozunk két szobán és fordult az önkormányzathoz - vagy akkor még tanácsnak hívták, nem is tudom... A lényeg, hogy kiutaltak nekünk egy lakást, míg a saját házunk fel nem épül.

Gyerekként semmi furát nem láttam a bérház lakóin. Ebből is látszik, hogy a gyerekszem mennyivel másabbul lát, mint a felnőtteké. Utólag már azt mondom, elég érdekes alakok (is) akadtak a lakótársak között. Például az állandóan fekete ruhában járó, hatalmas schnauzert sétáltató Józsi. Mai fejjel, egy percre sem merném a közelébe engedni a saját gyerekemet. Meg ott volt a télen-nyáron sapkás Béla bácsi, akiről ma már tudom, hogy folyamatosan részeg lehetett, akkoriban viszont csak viccesnek találtam, hogy állandóan valami érthetetlen nyelven beszél.

De legjobban Annára és Beára emlékszem. Talán azért, mert Anna velem volt egyidős és szívesen játszottam vele a ház udvarán. Emlékszem, hogy valahogy mindig maszatosnak, kissé koszosnak tűnt ő is és a kishúga is, aki Anna elmaradhatatlan „tartozékaként" csüggött nővérén.
Emlékszem, hogy szinte állandóan korgott a gyomruk, így sokszor meghívtam őket hozzánk, hol reggelizni, hol ebédelni, hol vacsorázni. Emlékszem, hogy nálunk ittak életükben először habos kakaót.

Anna hét volt, akárcsak én, Bea három. Anna áhítattal nézte a pompás, kétemeletes tolltartót, amit az iskolakezdésre kaptam, a színes ceruzákat, a szagos radírt, mert az olyan különlegesnek számított. Ő nem kapott ilyeneket, így megengedtem neki, hogy válasszon három ceruzát, nekem így is maradt még elég. Mint mondtam, sokszor találkoztunk lenn az udvaron, vagy Anna feljött hozzánk Bea kezét fogva, becsöngettek és anyukámat kérdezték, lemehetek-e játszani velük. Anya persze szinte mindig igennel válaszolt, kivéve ha esett vagy túl hidegre fordult az időjárás. Ilyenkor anyu azt javasolta, jöjjenek be inkább ők is, játszunk együtt a lakásban. Ez is csak felnőttként tűnt már fel nekem.
Vajon mit keresett két kislány az udvaron áztató esőben vagy jeges szélben?

Anna és Bea anyukája egyébként egy nagyon szép nő volt, legalábbis így emlékszem rá. Mindig színes ruhákat hordott, nagyon magas sarkú cipőkkel és élénkszínűre festette a szemhéját, meg a száját. Hangosan nevetett és hangosan kiabált is – főleg a lányaival.

Egy nyári este nagyon sokáig labdáztunk hármasban – a nővérem sosem szerette Annát és Beát, talán ő már a maga plusz négyévnyi tapasztalatával másképpen ítélte meg őket -, anyukám pedig leszólt, hogy ideje hazamennie mindenkinek, mert sötétedik. Elindultam a lépcsőház felé, ám Anna nem mozdult.
- Miért nem indultok? – kérdeztem értetlenül.
- Még nem mehetünk. Anyácskánál vannak... Majd lejön értünk – vont vállat Anna szomorúan, leült a lépcső aljára és az ölébe vette Beát.
- De addig mit csináltok idelenn?
- Várunk...

Érdekes, hogy semmit sem kérdeztem arról, hogy miért nem mehetnek haza, ha vendég van náluk. Mert az én fejemben ez így realizálódott. Ma már tudom, hogy „anyácskához" nem egy barátnője vagy rokona ugrott fel... nem ezért kellett a gyerekeknek sötétedéskor is az udvaron maradniuk. Anyácska dolgozott... A lányoknak pedig ilyenkor kint volt a helyük.

Emlékszem, hogy én még örültem is ennek, mert így meghívhattam őket hozzánk és nem kellett abbahagyni a játékot. Mondtam is otthon, hogy Anna és Bea anyukájánál vendégek vannak és nem mehetnek haza... Gondolom, anyukám jobban értette a szituációt, mint én, így leültette őket a terített asztalhoz, megvacsoráztunk, aztán le is fürdetett minket, mert már tényleg későre járt. Igazán jó mókának találtam, hogy az én pizsamáimból kapott Anna és Bea, bár utóbbi eléggé murisan festett, még akkor is, ha a kinőtt ruháimból választott neki anya.

Arra nem emlékszem, mikor mentek haza a lányok, valószínűleg elaludtam a bunkerben, amit a nappaliban építettünk fürdés után székekből, párnákból és takarókból. De arra emlékszem, hogy meleg, nyári este volt és nagyon örültem, hogy a kis barátaim látogatása miatt olyan sokáig fennmaradhatok...

Nyitókép: Shutterstock