Egyedülálló szülőként párt keresni szívás

Vissza kell építeni a megrongyolódott önbizalmat, helyre kell állítani a csorbult önértékelést, meg kell gyászolni azt, ami szép volt, de elmúlt. Ráadásul, nem is szerencsés rögtön egy másik kapcsolatba ugrani, anélkül, hogy az ember megvizsgálná, mi történt, mit rontott el, mi volt a gond, s ha ezeken nem dolgozik, a csomagját viszi magával a következő kapcsolatba is. Ez azt vonja magával, hogy sok esetben egy konfliktus kapcsán nem az adott helyzetre reagál majd, hanem visszaregresszál az előző, meg nem oldott, fel nem dolgozott állapotba és onnan, abból a pozícióból működik. Normális és egészséges kapcsolathoz két, önmagában teljes és egész ember kell, vagy legalábbis olyanok, akik már nincsenek tele traumákkal, sebekkel, s képesek egészségesen létezni, kötődni.

S van még egy fontos kérdéskör ebben az egészben, az pedig a gyerek. Egy válás során, még abban az esetben is, ha teljesen normálisan zajlik és a szülők képesek megbeszélni egymással a dolgokat, s ebbe a gyereket is bevonják, a gyermek lelke akkor is sérül, ahogyan a felnőtteké is, s időre van szüksége ahhoz, hogy feldolgozza, megértse és elfogadja a történteket. Óriási veszteség az számára, hogy az egyik szülőjét, aki addig a pontig a mindennapi élete része volt, valamilyen formában elveszíti.

Még abban az esetben is, ha felkészítik erre, akkor is egyfajta véglegességet és a megváltoztathatatlan teljes elfogadását követeli meg tőle a helyzet, amit könnyen kivetít a „betolakodóra". Visszafelé sem könnyű a helyzet, hiszen az érkező fél kap egy gyereket, valakit, akinek a személyisége, a lelkülete az adott család sémája szerint működik, ami lehet, hogy teljesen más, mint amit ő elfogadhatónak tart. Rengeteg türelemre, közös nevezőre, beszélgetésre, nyitottságra van szükség egy ilyen helyzet harmonikus megoldásához.

Ne szaladjunk ennyire előre! Megvilágítanék egy olyan szituációt, amire senki sem gondol. Amikor egyedülálló anya lettem, egy ideig eszemben sem volt randizgatni, éppen elég volt magamon dolgozni, rendben tartani a gyerekem lelkivilágát és az életünket. Egy idő után azonban hiányozni kezdett a társaság, s ekkor ért a hidegzuhany. Amíg együtt voltunk a férjemmel, volt baráti társaságunk - mind családos emberek. Összejártunk, voltak nagy családi partik, gyerekkel, gyerek nélkül, mindig számíthattunk egymásra.

A válásunk után telefonon tartottuk a kapcsolatot, de egy idő után feltűnt, ha személyes találkozóra hívtam bármelyiküket, mindig volt valami kifogás. A családi bulikra pedig egyszerűen nem hívtak meg. Próbáltam velük beszélni erről, de szinte kivétel nélkül lerázó és kibúvó válaszokat kaptam. Nem értettem és nagyon fájt. Aztán egyszer, valahonnan a tudatomból előbukkant egy válasz: a társaságban rajtam kívül mindenki családban él.

Bevallom, én ezen totálisan ledöbbentem, s rákérdeztem a társaságunk nő tagjaitól erre az egészre. Bár a legtöbben kikerülték az egyenes választ, a zavarukból, az elkapott mimikájukból és testbeszédükből azonnal éreztem és tudtam, hogy igazam van. Hiába mondtam el nekik, nekem ez tabu, soha nem másznék rá más pasasára, férjére, és egyébként sem az eseteim, nem jó bárki, csak azért mert az Öregisten megáldotta valamivel a lábai között, hanem társ kell, akivel tervezni lehet. A szavaim azonban üres kútba zuhantak, s így végleg egyedül maradtam. Keserű tapasztalás volt, ezzel is meg kellett birkózni.

Olyan emberek írtak rám, akik nemhogy a leírt kritériumoknak nem feleltek meg, de még a hajam is égnek állt tőlük. Bármennyire udvariasan reagáltam, a végén mindig az jött ki a történetből, hülye picsa vagyok, túl nagy igényekkel, nekem senki sem jó, mit válogatok? Nos, bevallom, egy-két jó képességűnek feltettem kérdéseket. Ilyeneket például: tud-e olvasni? Ha igen, képes értelmezni azt, amit olvas? Ha igen, és egyértelmű, hogy nem őt keresem, miért veszi semmibe a kérésemet, érdeklődési körömet, az egész lényemet a tolakodó közeledésével? Gondolhatja mindenki, ennek sem lett jó vége, természetesen itt is én voltam az összeférhetetlen liba. Végül lett társam, férjem, kerek családom, de soha nem felejtem el, milyen szívás volt egyedülálló szülőnek lenni.

Nyitókép: Shutterstock