Annyira szeretem a feleségemet! Nem tudhatja meg, hogy fél éve hazugság az életem...

Még a vekker csörgése előtt ébredek. Ránézek az órára. Öt óra múlt néhány perccel. A sötétítő függöny egy kis résén át beszivárgó városi fények kísérteties külsőt kölcsönöznek a szobának. Oldalra fordítom a fejemet. Erzsi még alszik. Ősz, rövid haja kis kunkorokban keretezi az arcát. Tegnap volt fodrásznál. Ebben a derengő félhomályban alig látszanak a ráncai. Olyan békés az arca. Olyan szép!

Lassú mozdulatokkal az ágy szélére ülök. Megtámasztom a könyököm a térdemen, arcomat két tenyerembe temetem. Érzem, ahogy megrogynak a vállaim. Nagyot sóhajtok. Ügyelek arra, hogy halkan fújjam ki a levegőt. Lábaimat az ágy mellé készített papucsba bújtatom. Csendben felkelek és az apró folyosón a főzőfülkébe megyek. Kiveszem a beépített szekrényből a kávét. A gáztűzhely tetejéről leveszem a gyufásdobozt, kiveszek egy szálat, végighúzom az oldalán. Szeretem ezt a hangot és a hirtelen az orromba csapó foszfor illatát. Elfordítom a gombot, a susogó hang jelzi, hogy jön a gáz. Odaérintem a gyufát, nézem a kékesen fellobbanó lángot. A kis edénybe vizet engedek, majd a gázrózsára teszem és lefedem, aztán a kotyogóst a pultra rakom.

Harminchat éve minden reggel így teszek. Háttal nekidőlök a pultnak és csendben várom, míg felforr a víz. Nézem a szemközti, apró nappali helységben a mintás tapétát. Erzsi idén fel szeretné újítani a kis lakást. Már kiválasztotta a tapétát. Ide is, meg a két szobába is. Kinézek az ablakon. Még mindig sötét van. Látom, ahogy az őszi köd ereszkedni kezd. Vízcseppek csordogálnak az ablakon. A négysávos út másik oldalán is panelházak vannak, néhány ablakban már világosság gyúlt, de csak elmosódott fényfoltok szűrődnek át a ködön. Meghallom a víz zubogását. Leveszem a fedőt a kis lábasról, a kotyogós aljába öntöm a forró vizet. Beleteszem a szűrőt és darált kávét kanalazok a mélyedésbe. Konyharuhát tekerek köré, rácsavarom a tetejét, majd a gáztűzhelyre teszem. Hamarosan friss kávéillat lengi be a helyiséget.

Előveszem a két kávéscsészét. A gőzölgő, sötét folyadékot elosztom két felé. Az egyiket megiszom. Égeti kicsit a szám. Megszoktam már. A másik csészébe egy mokkáskanál cukrot teszek. Megkeverem. Tömzsi ujjaimmal óvatosan fogom meg az aranyszélű csésze elképesztően vékony fülét. A hálóba viszem. Megsimogatom Erzsi vállát. Kinyílik a szeme. Nefelejcskék. Óvatosan felül. Nyög egyet. Fáj a háta. Tudom. Elmosolyodik. Gyönyörű a mosolya! Elveszi a csészét, megköszöni, majd lassú kortyokkal elfogyasztja. A fürdőbe megyek. Borotválkozás közben megállapítom, az utóbbi pár hétben megöregedtem. Olyan az arcom, mint a szomszédban lakó bulldogé. Arcszeszt paskolok megereszkedett bőrömre, aztán tenyeremmel vékony szálú ősz hajamat az egyik oldalra simítom.

Miközben csíkos pizsamám nagy gombjaival babrálok, meglepődve tapasztalom, hogy reszket a kezem. Leveszem a pizsamát. Már több, mint húsz éves darab. Erzsi igazán szépen rendben tartja a dolgainkat. Jó asszony. Jobbat érdemelne nálam. Ma sem értem, miért engem választott? De ezen már nem érdemes gondolkodni. Mindig is tudtam, hogy eljön a pillanat, amikor ő is rájön, jobb is akadt volna. És ez a pillanat egyre közeledik. Nagyot sóhajtok, visszamegyek a szobába, felöltözöm. Barna hajszálcsíkos öltönyöm idősebb, mint Attila, a fiam. Pedig ő is betölti idén a harmincnégyet. Fehér ingem gallérja kikeményítve, egy ideje sérti a bőröm, de a világért meg nem mondanám a feleségemnek. Leakasztom a fogasról a ballonkabátot, lábamat cipőbe bújtatom.

Forrás: Shutterstock

- A reggelid, kedvesem - nyújt felém Erzsi egy kis zacskót, benne a becsomagolt szendvics és pár szem keksz.

Megköszönöm, aztán az aktatáskába csúsztatom. Bántja a fülem a fémcsat hangja.

- Ma este átjön Attila és bemutatja a barátnőjét, ugye nem feledted el?

- Persze, hogy nem - hazudom.

- Hozol egy üveg bort hazafelé? Hogy ne maradjunk szégyenbe.

- Természetesen - felelem.

- Meglásd, megnősül ez a gyerek! - mondja álmodozó hangon - Olyan szép lagzit tartunk neki, hogy csuda!

Mire bármit is felelnék, újra megszólal:

- Elmehetnénk valamelyik nap Ernővel meg Jucival vacsorázni. Régen láttam őket.

- Megbeszélem vele - mondom.

A feleségem lábujjhegyre áll, csókot lehel az ajkamra. Magamba szívom finom illatát. Szeretném neki megmondani, mennyire szeretem, de nem szokásunk ez az érzelgősség. Csak gyanút fogna. Kinyitom az ajtót, elköszönök, aztán megnyomom a lift gombját.

- Ezt majdnem itt hagytad - nyújtja felém a gyári belépőkártyát.

Megköszönöm, elteszem, aztán a liftbe lépek. Kedvem lenne az arcomat a hideg fémburkolatnak nyomni, de csak állok mereven, míg nagy zökkenéssel a földszintre ér. Lassan ballagok a járdán, a sarokra érve felnézek, Erzsi az ablakban áll, ahogy az elmúlt harminchat évben mindig. Integet nekem, visszaintegetek, aztán sietősebbre fogom a lépteimet.

Csak azt nem tudom, hova menjek ma? Felszállok a buszra, mint mindig, aztán a végállomásig utazom vele. Ott leszállok és a közeli parkban leülök egy padra. A karórámra nézek, Erzsitől kaptam a huszonötödik születésnapomra. Még hét óra negyvennyolc percet kell eltöltenem valahogy. A ködös hideg idő a vékony kabátom alá kúszik. Fázom. Míg a kacsákat etetem, kigondolom, mit fogok majd este mesélni a feleségemnek a napomról. Magam elé idézem a kollégákat, elképzelek néhány párbeszédet, munkahelyi történetet. Színezgetem kicsit, míg elégedett nem leszek vele. Ki kell találnom valamit, miért nem tudunk Ernőékkel vacsorázni. Megint az órára nézek. Még hét óra nyolc perc van vissza. Van még időm rá.

Felidézem az elmúlt évek boldog pillanatait. Jól esik. Fáj. Sosem engedtem, hogy Erzsi dolgozzon, elvégre én vagyok a férfi, a családfenntartó. Ő pedig csodálatos otthont varázsolt és szépen nevelte Attilát. Szerényen éltünk, de nagyon boldogan. Én ezt tudtam biztosítani neki. De már nem sokáig tudom. Hat hónapja elvesztettem az állásom. Azóta minden munkanap úgy teszek, mintha dolgozni mennék. Nem tudom, hogy mondjam meg Erzsinek, hogy nincs munkám. Nincs bevétel. Még talán fél évre elegendő tartalékunk van. És aztán nem tudom, hogyan lesz tovább. Ennyi idősen sehova se kellek. Nem lesz új tapéta. Nem lesz csodálatos lagzi. Semmi se lesz.

Arcomat a tenyerembe temetem. Semmit se érek. És Erzsi is rá fog jönni erre. Ülök a hideg padon, a szitáló ködben és érzem, ahogy a szívembe fájdalmat karcol a bánat.

Nyitókép: Shutterstock

Bucsi Mariann Szerzői Oldala

Ezek is érdekelhetnek