Elhagytam a bántalmazó férjemet, majd jött a sokkoló diagnózis: rákos vagyok... (18+)

Öt éve már, hogy elmenekültünk a fiammal. Egy éve, hogy meggyógyultam. Hogy miből? A bántalmazás következtében kialakuló rettegett betegségből, a rákból.

Amikor végre itthon voltunk, az első két hetünk azzal telt, hogy minden nap hálát adtunk a békéért, a nyugalomért, a biztonságért és csak aludtunk. Örültünk a napsütésnek, az otthonunknak, a természetnek, egymásnak, minden apróságnak, melyre végre újra rácsodálkozhattunk és fellélegezhettünk.

Nehéz volt mégis, mert romokból, teljes megsemmisülésből, lelki fájdalmak közepette kellett új életet építeni: munkát kellett keresni, a fiamnak iskolát, csomagoltunk, pakoltunk, lakhatóvá kellett varázsolni az otthonunkat. Mire kikerekedett minden, megnyugodtunk, meggyógyultunk, végre fellélegezhettem, akkor, amikor megengedhettem magamnak, hogy ellazuljak, pihenjek, jött a következő sokk: valami nincs rendben.

Először csak furcsa tüneteket észleltem magamon. Folyton fáradt voltam, mindig elkaptam valami náthát, fertőzést, egyebet, gatya volt az immunrendszerem. Aztán felborult a menstruációm, fájdalmaim voltak és sorolhatnám. Az első diagnózis endometriózis és mióma volt. Óriási szerencsémre ismerek természetes hormonegyensúly terapeutákat, orvosokat, így hozzájuk fordulhattam: számomra ez rendkívül fontos volt, nem szerettem volna szintetikus hormonokat, gyógyszereket, pláne méh eltávolítást, ahogyan a legtöbb esetben történik a nőkkel.

Gyorsan haladt minden: összeállították a terápiámat, a javulás rohamos volt, kezdtem megerősödni. Minden rendeződött, majd megkaptam a gyógyult státuszt. Teltek a napok, s kettős állapotba kerültem. Egyrészt örültem és hálás voltam, hogy élünk, hogy egészségesek vagyunk, hogy bántalmazó kapcsolatokra nem jellemző módon, hamar el tudtunk jönni a pokolból, másrészt egyre dühösebb lettem az igazságtalanság miatt.

A bántalmazó megúszta. Mint mindig, mint mindegyik, mi pedig a traumából való gyógyulás idején, a semmiből kellett, hogy erőt merítsünk. Nemhogy a nulláról, onnan is lentebbről kellett újra kezdeni: anyagilag, érzelmileg, fizikailag. Nem kaptam elégtételt. Egyedül voltam, kettecskén a fiammal. Először tudatos döntés miatt, nem akartam sérülten új kapcsolatba lépni, utána kényszerből, ami egyre jobban megviselt.

Forrás: Shutterstock

S ekkor újra felfigyeltem a tünetekre. Már rutinosan hívtam a dokimat, másnapra már kaptam is időpontot. Feküdtem dermedten a vizsgálóasztalon, hasamon az ultrahangvizsgáló, majd néma csönd. Az orvos felém fordította a képernyőt:

- Látod? - kérdezte. Megállt bennem a szívdobbanás, egy pillanatra kimerevült a tér és az idő, amikor megláttam a tökéletes, jókora gömböt a méhemben.

- Igen, látom. - feleltem.

- Ez most nem az, mint a múltkor. Elküldelek további vizsgálatokra. Ugye tudod, mi ez?

- Igen, tudom.

- És azt tudod, mitől lett? Mi dúl a lelkedben?

- Igen, tudom.

- Akkor azt is tudod, mit kell tenned.

Én amíg élek, nem tudok eléggé hálás lenni ennek az orvosnak, aki a munkatársam volt és a barátom is lett. Másfél órát beszélgettünk a lelki okok oldásáról, a természetes terápiáról, amit összeállított nekem. Egyetlen szóval nem említett kemoterápiát, sugárkezelést vagy bármit, amiről tudta, tőlem életidegen. Abban egyeztünk meg, folyamatos kontroll mellett a természetes kezelést választjuk, de ha rosszabbodik a helyzet, váltunk.

Rohamosan javulni kezdtem, de óriási fájdalmakkal és rosszulléttel küzdöttem. Soha nem tudtam, melyik nap nem fogok tudni felkelni, melyik nap kell négykézláb másznom a mosdóba, odaérek-e egyáltalán, folyton hánytam, émelyegtem. Akadt, hogy napokig nem tudtam felkelni. Néha úgy éreztem, végeláthatatlan az egész: a rosszullétek, a fájdalom, a folyamatos vizsgálatok.

Mégis, áldottnak éreztem magamat: akkor már volt társam, meg tudtam engedni magamnak, hogy akkor és annyit dolgozzak, amennyit bírok. Gyógyulhattam. Szeretve voltam. A természetes módszerek mellett nyers zöldség- és gyümölcsleveket fogyasztottam, meditáltam, dolgoztam magamon, engedtem el azt, aminek a tanítására már nem volt szükségem. Békés voltam, tudtam, amit lehet, megteszünk, a többi úgysem rajtam múlik.

 Soha nem lehet tudni, hogyan rendelkezik a Sors, az Isten, kinek hogy tetszik. Nem tudni, ki megy és ki marad. Imádkoztam, odaadtam az egészet a magasabb energiáknak, s megbékéltem a helyzetemmel. Nem mondom, hogy soha nem féltem. Voltak pocsék napjaim. De összességében boldog voltam, ami tudom, furcsán hangzik egy halálos betegség esetén, de a helyzetem elfogadása és az, hogy a jó dolgokra koncentrálva hálás voltam, azt hiszem, a legnagyobb erő.

Mindeközben édesanyám testvére is ezzel a betegséggel küzdött, egyre súlyosabb állapotba került, végül elhunyt. Rettenetes volt a családnak: temetni az egyiket, aggódni a másikért. Tavaly novemberben megkaptam a gyógyult státuszt. Felépültem. El tudom mondani, hogyan, milyen módszerekkel, mégis, ha valaki kérdezi, mennyi a túlélési esélye, csak annyit tudok mondani: ezt nem tudhatom. Annyit tudok, meg kell tenni, amit tudunk, a többi pedig az Égi világ döntésén múlik.

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek