Megöregedtem.. Az a sorsom, hogy kolonc legyek azok nyakán, akikért mindent megtettem?

Egy elmosódott arc halvány árnyéka a lebbenő fátyol függöny mögött. Egy hófehér, elszabadult tincs, ami a szoros kontyból bomlik ki az arcra, s minden lélegzetvétellel libben egyet, akár egy tollpihe. Egy pergamenselymesre száradt bőrű kéz az ölben, lazán a másikra fektetve. Nyújtott ujjakkal, mozdulatlan. Egy tekintet, messzire néző, távolba vesző, lát, de már nem vár. Egyenes derék, patyolat ruha, a meleg zoknis lábon házipapucs. Minden mozdulatlan. Ő is.

Letett már arról, hogy meglátogatják, hogy ölelő karok fonják át, talán már a mosolyokat, a hangos nevetést is elfelejtette. A szíve, a lelke legmélyén még remél azért. Nem tudja elhinni, felfogni, hogy ennyi volt. Nem érti, ez hogy történhetett. Becsülettel leélte az életét. A férjével, aki már elment, házat, otthont építettek, tisztességben, szeretetben felnevelték a gyerekeiket. A mai napig az orrában érzi a vasárnapi- és az ünnepi sütemények illatát. Emlékszik a közös készülődésekre, együttlétekre, a kirándulásra, sütésre-főzésre. Emlékszik a liszttel borított konyhára, amikor a gyerekekkel nevetve mézeskalácsot gyúrtak. Emlékszik a ragyogó tekintetekre, a gyerekei illatára, a fülében most is cseng az éjszakai szuszogásuk.

Átfut rajta megannyi emlék. Örömteli és fájdalmas egyaránt. A betegségek miatt átvirrasztott éjszakák, az alvás nélkül töltött éjjelek, amikor ajándékot készített. A lekvárfőzés, ahogy szétrobbant az üveg és a hófehér meszelt fal odalett, de ők csak vihogtak, mint a csintalan manók és később együtt meszelték újra. A meleg kis tenyerek a kezében, ahogy az apró ujjak az övébe kulcsolódtak. A szeretetteljes rácsodálkozás, ahogyan nézte, hogyan nőnek, cseperednek a gyerekei, hogyan repülnek ki, hogy a saját útjukra lépjenek. Családot alapítottak, sorra születtek az unokák és ő újra érezte az édes babaillatot. Ment, segített, jelen volt. Tehermentesítette a szülőket, élvezte a nagymamasága minden percét, újra töltekezett a vidám gyerekzsivajjal és csilingelő kacagással.

Aztán lassan, ahogy telt az idő, egyre kevesebbet bírt. Már nem bírt kirohanni reggel a piacra, hogy a fiataloknak bevásároljon, amíg ők pihennek kicsit. Már nem tudott nagy családi ebédeket főzni és lassan elmaradtak világhíres süteményei is. Törékeny lett és fáradt, de a lelke még mindig tele volt örömmel. Gondolta, most majd a gyerekei, unokái jönnek hozzá, így lesz együtt a család. De nem így lett. Elmaradtak. Ő pedig teherré vált, akiről gondoskodni kell, ímmel-ámmal, kényszerből, muszájból, szájat húzogatva. Nem értette. Mit rontott el? Hát ezt érdemli?

Forrás: Shutterstock

Nem várta, hogy erőn felül segítsenek neki, azt sem, hogy kiszolgálják vagy állandóan szórakoztassák. De azt soha nem gondolta volna, az ajtót sem nyitják rá hetekig, hónapokig. Nem gondolta volna, hogy majd a szomszédok segítségére szorul a bevásárlásban, a takarításban, mert a saját családja rá sem bagózik. Nagyon fájt a lelke. Csak ült az ablaknál, nézett kifelé, de semmit sem látott az odakint zajló világból. Egyedül a belső képeket látta, amik a lelkéből fakadtak, s a szíve facsarodott.

Hát ez a sorsa annak, aki öreg lesz? Nem számít, mennyire szeretett, mennyi mindent tett szívből, most mégis magára marad? Nem kell a saját családjának, mert csak nyűg, kolonc a számukra? Ő rontotta el? Rosszul nevelte őket? Túl sokat adott? Nem találta a válaszokat. Végtelen lassan felemelte öreg, ráncos, de még most is selymes és puha kezét, szorosan visszagyűrte a kontyába a rakoncátlankodó tincset és észrevétlen letörölte közben a könnyeit is. Arra gondolt, nem kellene így lennie, nem kellett volna megöregednie, s megélni azt, hogy azok számára vált teherré, idegenné, akiket a legjobban szeretett.

Egyszerre azon kapta magát, hogy beesteledett, eltelt a nap, ő pedig csak ült a konyhaszéken egész nap, és üres, vak tekintettel nézett ki a világba, semmit sem látva, elmerülve a fájdalomban és a szomorúságban. Nem kéne már így élni, gondolta. Lassan fölállt, betipegett a tiszta szobába, végtelen lassan levetette a ruháit, belebújt a frissen keményített hálóingébe és befeküdt a meleg dunna alá. A dunna alá, amely kiszolgálta őt, a férjét, a gyerekeit, az unokáit, amihez megannyi emlék és öröm kötődött, s ami alatt most egyedül didereg.

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek