Nem volt hajléktalan, mégsem volt otthona.

Egyszer mesélte, hogy még tizenhat sem volt, amikor el kellett hagynia a szülői házat, mert nem bírta tovább az otthoni nyomást. Valami szektáról beszélt, ahová az apjáék is beleszülettek. Furcsa dolgok történtek ott.

Sosem tarthatott velünk, az osztálytársaival, nem öltözködhetett úgy, ahogy mi tettük, és folyton kisírt szemekkel jött a suliba. Mi meg folyton cikiztük. Szegény lány. Utólag, borzasztóan szégyellem magam. Kis hülye középsulisok voltunk, nagyképű kamaszlányok. 

 A belvárosban élt egy öreg hölggyel, aki annyi macskát tartott, hogy egy menhelyre is sok lett volna. Az ablakok plafonig el voltak torlaszolva könyvekkel és a meglett kandúrok fel, s' alá masíroztak a párkányok és a polcok között. Egyszer felmentem hozzájuk, és csak arra emlékszem, hogy szörnyen orrfacsaró bűz volt abban a lakásban, meg tömérdek macskaszőr.

Egyszer, amikor az uzsonnáját bontogatta a metrón, az amúgy gusztának tűnő pozsonyi kifliben ott éktelenkedett egy csúnya, nagy szőrszál. És mi még jól „le is égettük", hangosan röhögtünk rajta.
Ő pedig csak állt ott és sírt. Suli után pedig sosem akart elindulni. De hiszen hová is mehetett volna? A macskás nőhöz, ahol a vacsorában mindig volt valami nem odavaló?

Haza már nem mehetett, kitagadta a szekta. Általában éhesen bújt ágyba, és mindig fázott. Sokszor az utcán kóborolt, mert még ott is jobban érezte magát, mint a macskasz@ros szobában, ahová száműzték. Ruhái átvették a a macskák jellegzetes szagát, hiába igyekezett gondosan eldugni a szekrény aljába azokat. Még fürödni sem tudott rendesen, mert melegíteni kellett nagy fazekakban a vizet, és többnyire a kád is a cicáknak volt fenntartva. Ezért aztán hol nálunk, hol a közeli fürdőben tisztálkodott.

Forrás: Shutterstock

Egyszer elkísértem, amikor hazalopózott a házukhoz egy délelőtt. Az apja épp nem volt odahaza és a testvérei is mind iskolában tanultak. Az anyukája félve engedte be, és amíg a lánya egy finom forró fürdőt vett a gyönyörű, tiszta fürdőszobában, addig megmelegítette neki a húslevest és a máglyarakást. Istenem, de rég nem evett ilyen jót.

Amúgy egész helyes lány volt. Volt benne valami különleges. Sokáig nem értettem, hogyan tudott ott élni abban a szörnyű bűzben, távol a családjától, éhezve, fázva, szinte egyik napról a másikra. Később, ahogy öregebb lettem, beláttam, mekkora erő kellett hozzá, milyen határozottság és kitartás, hogy maradjon. Három évig élt ott a körfolyosós ház első emeletén. Éjszakánként mosogatni járt, vagy táncolni szökött és leginkább idősebb fiúkkal barátkozott.

Sokat nélkülözött, többször volt éhes, mint ahányszor jóllakott. Megpróbált suli mellett dolgozni, de aztán amikor a szakmai gyakorlat alatt elaludt az áruház raktárában, majdnem kirúgták. Emlékszem, egyszer egy harisnyát próbált hazavinni, persze nem fizetett érte. Nem telt volna rá neki...
Magára húzta a fekete, strasszos csodát, de a konfekcióról az egyik csaj beköpte. Elkapták.
Pedig akkor már többen szorítottunk neki. Nagyon félt attól, hogy mi lesz, ha az apja valahonnan megtudja és megveri.

 

Sokszor gondolok a lányra. A lányra, aki bár nem volt hajléktalan, mégsem volt otthona. A lányra, aki tizenévesen az utcán kóborolt, akinek nem segítettünk. A lányra, aki többször volt éhes, mint jóllakott, és akit többször hívhattunk volna át vacsorára. A lányra, akit sajnáltunk, pedig mindannyiunknál erősebb volt. És csak most gondoltam bele a minap, hogy bár szegénynek láttuk, mégis gazdagabb volt nálunk. Mert szabad volt! Mindannyiunk közül a legszabadabb! Vajon mi lehet vele?  

Nyitókép: Shutterstock

Előző
  • 1
  • 2
Következő
Ezek is érdekelhetnek