Igenis magasak az elvárásaim, és nem vagyok hajlandó lejjebb adni

Annyiszor hallom ezt a mondatot, és úgy érzem, sosem fogom megérteni. Divatos frázissá vált, és egy-egy sikertelen kapcsolatot látva sokszor ez az első mondat, amit elpuffantunk: lejjebb kellene adnod az elvárásaidból, különben sosem találsz olyat, aki megfelelne neked. Tényleg így lenne? Ha én csak és kizárólag, ösztönösen a magas vagy éppen az alacsony férfiakhoz vonzódom, akkor nekem automatikusan magasak az elvárásaim?

Annyiféle ember, és annyiféle párkapcsolat létezik, képtelenség mindannyiunkra egy sémát ráhúzni. Ha a szomszéd Gizi számára a párkeresésnél nem szempont a szerelem, csak az anyagi biztonság, és hogy szép dolgokkal vehesse körbe magát, attól ő rossz ember lesz? Kinek árt ezzel a mentalitással? Van, aki azért szakít a párjával, mert esetleg nem tetszik neki az orrának a formája. Azt hitte, hogy idővel meg tud barátkozni vele, de néhány hónap alatt kiderült, hogy nem. De ez itt nem áll meg:

Sokkal kevesebbért is bontottam már bulit az aktuális párkapcsolatommal vagy randevú partneremmel. Volt, aki túl vékony volt. Vagy túl alacsony. Előfordult, hogy valakit bemutattam az édesapámnak, de a kézfogásnál nem állt fel a kanapéról. Olyan is volt, hogy valaki soha nem hívott meg semmire. Vagy ellenkezőleg, soha nem engedte, hogy én fizessek. Mindig magáról beszélt. Sosem beszélt magáról. Nem volt érettségije. Sosem fogadta el a véleményemet. Soha nem ivott velem rövidet. Minden este rövidet ivott. Elvárásaim listája a végtelenbe nyúlik.

Ebből természetesen az következik, hogy nekem képtelenség megfelelni, ugye? Hiszen kiemeltem valamit problémaként, és rögtön utána az ellenkezőjét is. Mindig is tudtuk, hogy a nőknek lehetetlen megfelelni, kész elmebaj az, amit művelnek.

Mégis, akkor hogy van az, hogy emberek összejönnek egymással, sőt, sokszor még össze is házasodnak? Akkor azok az emberek mind ejtették az elvárásaikat? Ha viszont nincsenek elvárásaim, és bárkivel leállok aki hagyja, akkor nem arról van szó, hogy teljesen mindegy, hogy kicsoda, csak legyen már valaki? Ez a hozzáállás jobb lenne? "Magánytól való félelem következtében elkövetett házasság" - jó szarul hangzik.

Az elvárások, és azok felvállalása fontosak. Ha nem tudjuk megfogalmazni, mit keresünk a társunkban, hogyan fogjuk megtalálni? Ha nekem fontos, hogy fiatal anyuka legyek, ne kelljen már úgy csinálnom, mintha ez nem így lenne, csak azért, hogy el ne ijesszem a randi partneremet. Ha csak és kizárólag egy gazdag pasi mellett látom a jövőmet, ne kelljen már lejjebb adnom azért, mert más máshogy gondolkozik. Ha én a barna szemű férfiakhoz vonzódom, ne érezze már megsértve magát az összes kék szemű férfi.

Tudom, hogy ma már egyre kevésbé örülünk annak a mondatnak, hogy "mindenki szép". És valóban, ebben a formában ez így tényleg nem igaz. Én nem látok szépnek mindenkit, és engem sem lát szépnek mindenki. De ez nem jelenti azt, hogy akit én nem látok szépnek, azt más sem fogja annak látni. Attól működik a világunk, hogy mindenkiben teljesen egyéni preferenciák dolgoznak, és mindenki máshoz vonzódik. Kár leakadni azon, hogy a nők egy része a náluk jóval magasabb pasikat szeretik, és kár leakadni azon, hogy a férfiak egy része kikészül azon, ha a nő magasabb nála. Hát nem teljesen mindegy nekünk, hogy más kihez vonzódik? Miért kell azon rugózni, ha két ember preferenciái nem találkoznak? Majd mással találkozni fognak ezek az elvárások. Ha mindenki minden bokorban megtalálná a számára tökéletes embert, mire mennénk azzal?

Nem hiszem, hogy létezik olyan, hogy túl magas elvárás. Ha az egyiknek nem tetszik az arca, ha a másik nem vár haza vacsorával, és ezért megtörténik a kiábrándulás, akkor az inkább egy jel, hogy nem ő az igazi. Minden zsáknak megvan a foltja és minden borsónak megvan a héja, de nem minden folt és héj passzol hozzánk. Az fontos, hogy az igényeink nagy része stimmeljen, az pedig pláne, hogy meglegyen az a bizonyos plusz. Az időközben kialakuló nézeteltéréseknek pedig nem kell feltétlenül szakításba torkollaniuk. Ha úgy érezzük, valaki megéri a küzdelmet, akkor küzdjünk. De csak azért, mert rettegünk attól, hogy sosem találunk magunknak új párt, azért ne.

Nyitókép: Shutterstock