Megerőszakolva - Könyörgött. Sírt. Később ütött-rúgott. Mindhiába (18+)

Egy tizenhét éves lány történetét oly sokáig hordoztam magamban, hogy már kezdtem én is a súlya alá kerülni. Úgy döntöttem, megosztom most veletek, hogy minél többen érezzétek, nem vagytok egyedül. Számtalan esetet hallottunk már a szexuális zaklatásokról, a visszaélésekről, és a nők ellen elkövetett erőszakról. 

Lehet vitatkozni, lehet véleményt nyilvánítani, mindenkinek szíve joga. Ám őszintén remélem, hogy abban azonban egyetértünk, hogy a szabadság, mindenkinek jár. A testünk a miénk és szabadon rendelkezünk vele. Szabad-akaratunkból dönthetünk valaki mellett, vagy ellen. Amikor a szabadság iránti jogtól fosztanak meg bennünket, az már önmagában is akkora sérülés, hogy nehéz arról beszélni. Gondoljatok bele, milyen trauma érhet egy tizenéves lányt, amikor többen kényszerítik olyasmire, amit önszántából sosem tenne meg.

Igencsak őszbe hajlott az idő azon a szombat estén, amikor egy tizenhét éves lány táncolni indult a közkedvelt diszkóba. Ez volt akkoriban a törzshelye - mint oly sok fiatalnak Budapesten. Ugyanolyan jókedvűen indult, szívében rózsaszín reménnyel, mint máskor. Mindig akadt egy-egy ismerős, már jól ismerte a portásokat, a pultosokat és még a konyhába is bejáratos volt. Egy ideig ott mosogatott, hogy legyen pénze ennivalóra, ruhára.

Akkor éjjel nagyon sokan voltak. Mindenki táncolt. Kevésnek bizonyult a parkett, így a pultokon is a cipősarkak kopogását lehetett hallani. Mennyi királylány és mind álmodik, a cukrozott szélű, citromkarikás martinispoharak világában. Ő is álmodozott...

Egyszer csak úgy érezte, mintha követné egy férfi a kör alakú folyosón. Bárhová indult, ő folyton ott termett és nézte. Zavarodott félelmében a legközelebbi asztalhoz kéredzkedett.

Épp születésnapot tartottak, lányok és fiúk vegyesen. Pezsgővel kínálták, szó-szót követett és hosszasan beszélgettek, ünnepeltek. Egész kellemesen érezte magát. Biztonságban.

A férfi, közben mintha felszívódott volna.

Későre járt, így indulni készült. A társaság is szedelőzködött és felajánlották, hogy hazaviszik őt is, hiszen mindannyian azonos irányba tartanak. Először az egyik lány szált ki a kocsiból, aztán a másik. Végül csak ő maradt. Egyedül a fiúkkal. Nem gondolt semmi rosszra.

Miért is gondolt volna? Bájosan naiv volt, megbízott az emberekben.

Aztán amikor egy ismeretlen, kietlen útra kanyarodtak az autóval, akkor érezte, hogy baj van. Tudta, hogy itt valami olyasmi fog történni, amit ő nem akar.

Minden porcikája tiltakozik ellene. Három az egy ellen? Nem sok esélye maradt, igyekezett hát túlélni a lehetetlent.Kinyílt az első ajtó, kiszálltak ketten. Majd a hátsó ajtón is lenyomták a kilincset... Könyörgött. Sírt. Később ütött-rúgott. Mindhiába. Ő is kapott...Pofonok és elkenődött smink, árulkodóan tátongó lyuk a harisnyáján.Szakadt a nylon és akkor, ott, a lelkéből is kiszakadt egy darab. Durva szorítások, tuszkolások, és azok a szagok. Örökre bevésődött jelek. Akárcsak az a három arc. Nem tudta őket elfelejteni. Soha. Semmit sem lehet elfelejteni. Csak egy időre. Arcok, hangok, nézések, érintések, indulatok.

Forrás: Shutterstock

Elindult az autó, de hiába járt a motor, és hiába értek be a város pirkadatába, a körúton a lámpánál idegen szemek bámultak rájuk. Nézték, mi folyik az ablakok mögött.

A világ összes párája is kevés lett volna. Mit gondolhattak azok az emberek.?

Néztek ki a fejükből. Mindent láttak, mégsem segítettek! Szégyent és fájdalmat érzett. Kegyetlenül érezte magát. Újabb piros lámpa. A motor ugyanúgy járt, az ajtót kinyitották és kilökték az autóból az úttest közepén. Táskáját és ruháinak egy részét utána dobták, és, hogy haza tudjon menni, egy rózsaszín papírpénzt még ott hagytak emlékül a szétszaggatott harisnya mellé. Mielőtt elindultak volna, letekerte az ablakot mind közül a legfélelmetesebb és kikiabált: - Ha bárkinek el mered mondani, megtalálunk és nem éled túl. Hallod? Megtalálunk!

Egész testében reszketett. Megtépázott harisnyáját még rendesen fel sem tudta húzni, ahogy a derékig csúszott kardigánját is ügyetlenül igyekezett magára ölteni. Ott állt az úttesten az autók között. Piszkosul szégyellte magát. Lehajolt, hogy felszedje a pénzt és közben törölgette a könnyeit. Nagyon fázott. Nem kellett sokáig várnia...

Percek alatt ott termett egy taxi, és hazavitte.

A taxisnak mindent elmesélt. Mikor kiszállt, még utána szólt a sofőr: - velem is eljössz egy menetre? Mosolygott közben, biztosan viccnek szánta. De ott k@rvára nem tűnt viccesnek. Reggel volt mire felért a lépcsőn, lesütött szemekkel esett az ágyba, és nem beszélt senkinek, semmiről. Aznap nem ment iskolába. Első útja a közeli orvosi rendelőbe vezetett, ahol megvizsgálták és kapott ezt-azt a nagyobb bajok elkerülése érdekében.

Később elmondta az osztályfőnökének, hogy mi történt. Kiderült, hogy ő volt a sokadik áldozat, és már jó ideje keresik őket. Hamarosan rács mögé kerültek.

De van úgy, hogy nincs elég rács. Szép lassan behegesedtek azok sebek, halványabbá váltak a kegyetlenségek a lány emlékeiben. Ugyanakkor lelkében ott maradt annak az estének a lenyomata örökre. Egy életre megtanulta, hogy nem mindig az az ellenség, akiről úgy hisszük. És sokszor pont a vesztünkbe menekülünk. Ma már tudja, de tizenhétévesen mindezt nem tudhatta. Honnan is tudhatta volna?

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek