Majdnem bebeszélték nekem, hogy anorexiás vagyok

Az egyik kolléganőm tollából született egy jó kis írás a vékony nők szemszögéből. Őt egy időben nagyon megviselték a súlyára tett megjegyzések, mi több, emiatt kifejezetten utálta is a testét. Én egy kicsit más cipőben jártam, mert bár engem sokáig hidegen hagyott mások véleménye, nálam is eljött a pillanat, amikor már kételkedni kezdtem magamban, sőt majdnem sikerült belém beszélni, hogy anorexiás vagyok.

Vasággyal húsz kiló

Mindig vékony testalkatú voltam, ráadásul világ életemben sportoltam – nem versenyszerűen, csak mindig jártam valami foglalkozásra, legyen az művészi torna, tájfutás, úszás vagy küzdősport -, így sosem akadt problémám a súlyommal. Általánosban szinte zörögtek a csontjaim, aztán elkezdtem nőiesedni.

Eleinte észre sem vettem. Sosem méregettem magam, nem is volt otthon mérlegünk – ma sincs -, ám egy idő után úgy éreztem, mintha a farmerem nem úgy állnának rajtam, mint addig. Gondoltam, kinyúlt... De lassan nemcsak a farmer, de a többi ruha is lógni kezdett rajtam. Mivel én minden nap láttam magamat, így nem éreztem, hogy drasztikusan megváltozott volna a testem – ahogyan a túlsúlyos emberek sem érzékelik, amikor felszalad egy-egy kiló, csak amikor már tíznél tartanak – anyukám viszont az egyik nap azzal állt elő, hogy talán nem kéne heti háromszor edzésre járnom. Nem értettem, mi baja van, hiszen amióta az eszemet tudtam, jártam – mikor hova –, most pedig új nagy szerelmem is akadt, az akkor nagyon divatos step aerobic „személyében". Alig vártam, hogy feldübörögjön a zene és ritmusosan táncoljunk a step pad körül. Őrületes buli volt, hatalmas hangulattal, nekem pedig eszem ágában sem volt lemondani róla. Inkább

Mondjuk jó zsíros sajtokat, mert azokat úgyis imádom, ahogyan egyébként minden tejterméket – ezután nem is telt el úgy nap, hogy ne ettem volna valami sajtos, tejfölös, tejes finomságot.

Anorexiás vagyok?

Először akkor ütött szíven a testsúlyom említése, amikor találkoztam a legjobb barátnőmmel, akivel már hónapok óta nem láttuk egymást. Rám nézett és azt kérdezte: Eszel te rendesen? Borzasztóan sovány vagy!
Tudni kell, hogy ő az, aki soha nem bántott volna, aki nem volt féltékeny, akivel együtt töltöttük az egész gyerekkorunkat és főleg, aki pont olyan vékony volt mindig, mint én, így tudtam, hogy nem mondana semmit a súlyomra – hacsak nem indokolt. Láttam az aggodalmat az arcán és nem értettem. Én egyáltalán nem láttam magam vészesen soványnak. Hazamentem és anyukám elé álltam: Tényleg sovány vagyok? És ő bólogatott.

Elhatároztam hát, hogy pár hétig nem megyek az edzőterembe, ezzel párhuzamosan pedig jobban megfigyelem a környezetem visszajelzéseire is. Akkor kezdtem észrevenni, hogy az emberek összesúgnak mögöttem. Tuti, hogy anorexiás – hallottam egyik nap.
Egyszerűen letaglóztak a történtek. Utáltam, hogy ilyeneket mondanak rólam és utáltam, hogy nem járhattam step aerobicra, ahogyan azt is, hogy pizzát, hamburgert, sajtos makarónit tömtem magamba muszájból, addig, amíg a hasam már elviselhetetlenül fájt.
Sokszor volt előtte is már gyomorfájdalmam – azt mondta rá korábban egy doki, hogy gyomorsüllyedésem van, így ennek a számlájára írtam -, de egyre többször és egyre jobban fájt, így

Arról nem is beszélve, hogy a fogyás sem állt meg. Mint aki elindult a lejtőn, egyre soványabb lettem. Ráadásul most már az állandósult gyomorfájdalom miatt is aggódni kezdtem, miközben mérhetetlenül bántott, hogy egyre többször hallottam vadidegenektől, hogy biztosan anorexiás vagyok. Mivel pontosan nem is tudtam, mi az, csak annyit, hogy a sovány nőkre szokták mondani, így végül utánanéztem, majd bejelentkeztem a háziorvosomhoz, aki egyben belgyógyász végzettséggel is rendelkezett. Amikor leültem vele szembe, azonnal nekiszegeztem a kérdést: Lehet, hogy anorexiás vagyok? Tizennégy éve jártam hozzá, így elmosolyodott és csak annyit felelt: Nem valószínű. Majd beszélgettünk vagy húsz percet, aminek a végén kijelentette,

Úgyhogy az elkövetkező hetekben zörgő csontjaimat egyik vizsgálatról a másikra hordtam. Ekkor vallotta be nekem az anyukám, hogy retteg attól, hogy rákom van. De nem valamilyen daganatos betegség miatt fogytam rengeteget... hanem mint kiderült, a tejcukorérzékenységem és a nem megfelelő sportág kombinációja volt a ludas.

Először is a step aerobic erősen zsírégető, ami számomra tilos, mivel eleve vékony vagyok és gyorsan fogyásnak is indulok! Másodszor, amikor kitaláltam, hogy még több tejterméket fogok enni, hogy szinten tartsam a súlyomat, voltaképpen a legrosszabb taktikát választottam, ugyanis a sok laktóz miatt állandó gyomorgörcsök kínoztak, ez pedig azt eredményezte, hogy az átlagosnál kevesebbet ettem. A kettő pedig egyenes út volt a fogyáshoz.

Azt, hogy eredendően laktózérzékeny voltam-e - csak éppen a toleranciám még bírta a normál laktózbevitelt, ám a megnövelt tejtermékfogyasztás felborította ezt a kényes egyensúlyt - vagy éppen akkor alakult ki nálam az érzékenység, már sosem fogom megtudni. Egy biztos,

Akkoriban, húsz évvel ezelőtt, itthon még nem lehetett kapni laktózmentes tejtermékeket és az enzimpótlásról sem szólt nekem senki, így csak olyan dolgokat ehettem, amik nem tartalmaztak tejszármazékokat – esetleg ihattam a szójatejet. Emlékszem, micsoda kínszenvedés volt átállni a tejmentes életre, s mennyire azt éreztem, hogy voltaképpen nem ehetek semmit - akkor meg hogyan fogom visszakapni az elvesztett kilóimat? Aztán ebbe is beletanultam, ám a nagy áttörés akkor következett, amikor kiderült, hogy létezik egy bogyó, amit ha beveszek, ugyanúgy ehetek bármit, mint azelőtt.

Azóta sok-sok év eltelt már. Csípőből vágom, mi tartalmaz tejterméket és mi nem, ha pedig olyat ennék, ami "tejes", csak előkapom a rágótablettámat. Step aerobic közelében pedig azóta sem jártam.

Nyitókép: Shutterstock