A legjobb barátnőm a halála után rám hagyta a családját

Amióta csak az eszemet tudom, Linda volt a legjobb barátnőm. Sosem volt egymás előtt titkunk. Nem szégyelltük a hiányosságainkat egymás előtt, és mindig, mindenben kiálltunk egymás mellett – és egymásért.

Az arcom nedves, mégis mosolyogva meredek most magam elé a kisasztalra, amin egy kép van Lindáról. A tetoválás az ujjamon nem egész az övé nélkül, mert akkor adott ki a minta egy egészet, ha összekulcsoltuk az ujjainkat. Közvetlenül a gyűrűs ujjam melletti, amin pedig a karikagyűrűm csillog.

- Minden oké, Lilla? – töri meg egy hang a gondolataimat. Nem az én férjemé. Felkapom a fejem és hátra nézek Linda férjére. Még mindig feketében jár. Épp csak gyorsan beugrottam két intézni való között, hogy megnézzem, mi van velük és hoztam néhány dolgot a boltból.
- Igen. Ne haragudj... csak váltottam ezzel a szipirtyóval pár szót. – Visszasandítok Linda fotójára. A férje elmosolyodik.

- Megértem. Én is szoktam.
- Megértem... - Ismétlem meg, némi vicces éllel a hangomban. – Leszidod, amiért engem hagyott hátra, hogy terelgesselek az úton, amit kikövezett? – Ekkor már mellette állok, hogy kimenjek a szobából. Nem felel, csak az utamra enged. Tudja, hogy estefelé még újra benézek majd. A kishercegük, szerelmük gyümölcse épp a szobájában játszik. Ő még csak annyit tud, hogy anya elutazott...

Az enyém pedig minden bizonnyal neheztel rám, ahogy a saját férjem is.
Tudniillik, mikor Lindával egy csomó örökkét megígértünk egymásnak, nem számítottam olyasmire, hogy ez arra is vonatkozni fog, mikor neki már családja lesz, ő harcba keveredik a rákkal és alul marad. Nem voltam felkészülve arra, hogy két család élén álljak helyt, pedig lassan másfél éve ezt teszem.

Forrás: Shutterstock

Mikor reggel otthon mindent elrendeztem, munka előtt benézek Linda hátrahagyott családjához. Ebédszünetben is. Van, hogy itt fogyasztom el az előre elkészített kajámat. Munka után duplán megyek bevásárolni, majd miután itt elpakoltam, pöröltem egy sort Linda fotójával és esetleg még a kisfiát is elaltattam, hazatérek kora vagy késő estére, hogy otthon is lezárjam a napot. Az elején még a férjem is jól viszonyult a helyzethez, de kezdi megelégelni, hogy ennyire megosztom, sőt, néha csak Linda hátrahagyott romjaira irányítom a fókuszt. De hát egy kisgyerekes apát hagyott hátra! Nálunk már mindenki önellátó korban van, de ez persze nem kifogás. Nem lehet kifogás.

Tudom, nem normális az, hogy amikor a legjobb barátnőm kisfia belázasodik, az apja engem hív fel éjnek évadján, hogy menjek át.

Linda még akkor is megtartotta önállóságát, amikor férjhez ment. Ő soha nem akart függeni senkitől, nem akart várni arra, hogy bárki, bármilyen helyzetben megmentse – kivéve én. Ezért sok mindent intézett el a férje tudta nélkül, mivel az legtöbbször dolgozott és ők tipikusan az esti- és hétvégi család voltak. A férje sok mindenben nem volt jártas, mert nem kellett neki... mert volt egy Lindájuk, aki mindent kézben tartott. Most én vagyok az ő Lindájuk. Vagy legalábbis bizonyos tekintetben. Azonban ahogy hajnali fél kettőkor távolodom az otthonunktól, az autó fényszórójából szűrődő fényt bámulva arra gondolok, hogy emiatt már egyre kevésbé vagyok a saját családom Lillája. Nem tudok egyszerre két ember lenni.

Mikor odaérek hozzájuk, a kicsi keservesen sír. Anyát akarja, apa nem jó. A karjaimba veszem, csitítgatom. Ahogy Linda tenné... ahogy anno én tettem a saját gyerekemmel. Úgy tanítgatom ezt a férfit, mintha egy kisgyereket segítenék járás közben. Most a lázcsillapítás a lecke... holnap pedig folytatjuk, valami egészen mással...

Lilla történetét Pokk Brigitta jegyezte le

Nyitókép:Shutterstock

    Ezek is érdekelhetnek