Megígértem anyu, hogy boldog leszek nélküled, és bár néha pokoli nehéz, tartom a szavam

Lassan egy éve, hogy elmentél, pedig olyan, mintha tegnap lett volna. Néha ólomlábakon jár az idő, néha viszont úgy rohan, hogy csak azon kapom magam, már megint új hónapot köszöntünk. Hol is kezdjem? Nagyjából tartom azt, amit megígértem magamnak a halálod napján: boldog leszek. Tudod, ez már egy egészen más világ, amiben nem vagy mellettem, nekem két életem lett. Egy, amit veled éltem, egy pedig, amit nélküled. Néha olyan monoton az életem, hogy úgy érzem, megfulladok, és csak zakatol az agyam, hogy tudnék kitörni ebből a mókuskerékből. Máskor viszont kifejezetten élvezem, hogy nincs időm magamra, a gondolataimra, és két munkahelyen is helytállok. Tudom, milyen büszke voltál rám, remélem most is az vagy.

Képzeld, vettünk egy lakást, és hamarosan költözünk, már alig várom, hogy nyakig álljak a dobozok között, és új életet kezdjünk egy új helyen. Magammal viszem a gyászt is, amit ebben a lakásban éltem át, de ígérem, a gardróbszekrény legfelső polcára teszem, és csak akkor veszem elő, ha máshogy nem megy. Tudom, te sem akarnád, hogy minden nap szomorkodjak miattad.

Megvolt az esküvőnk is nyáron. Reggelig táncoltunk, pont, ahogy szeretted volna, és mindvégig velem voltál: a te fülbevalódat, és a te karkötődet viseltem. Azt, amit te az esküvődön hordtál. Tudom, hogyha itt lettél volna, szívesen odaadtad volna. Igyekeztem erősnek mutatkozni. Magam miatt, miattad, és persze apa miatt, mert tudom, hogy baromira haragudtál volna, ha zokogásban török ki életem egyik legmeghatározóbb napján. Azért tudd, hogy nagyon hiányoztál onnan, és a fotókon végig nézve nincs olyan pillanat, hogy ne az járna a fejemben, a francba, milyen rohadt igazságtalan az élet, hogy az anyukám nem élhette meg az esküvőmet.

Eltelt a nyár, a körülményekhez képest jól Voltunk nyaralni is, és összességében sok élménnyel töltöttük meg. Voltam Majka koncerten. Nehezen viseltem, mert tudom, ő volt a kedvenced, és a Belehalok című dal közben végig ömlöttek a szememből a könnyek.

Ahogy közeledik a halálod évfordulója, egyre ramatyabbul vagyok, és folyton azon agyalok, hogyha egy évvel ezelőtt tudtam volna, hogy alig egy hónapunk van együtt, csapot-papot otthagytam volna, és veled töltöttem volna minden egyes pillanatot. De az élet nem ilyen kiszámítható. Remélem, nem vagy rám dühös, amiért a búcsúztatásod óta nem voltam a temetőben, de tudod, nem bírom azt a helyet, és te sem bírtad soha. Mindig azt mondtad, a szeretteink a szívünkben vannak, és én is így gondolom.
Képzeld, kiderült, hogy autoimmun beteg vagyok, ami nem olyan durva, ahogy elsőre hangzik, de azért gyógyszert kell szednem. Vérvételek hada vár rám, tudod, mennyire utálom... Sokszor eszembe jut, hogy kinevettél, amikor ősszel voltam, és azt hittem, összedől a világ attól, hogy megszúrnak. Istenem, neked mennyi fájdalmat kellett átélned, és kívülről úgy tűnt, meg sem kottyan, én meg egy vérvételtől falnak megyek... Jót nevetnénk most ezen is. Annyi mindent kellene mesélnem.

Bár biztosan pokolian hiányzunk mi is.

Remélem, látod, hogy igyekszünk nélküled is boldogulni. Habár vannak napok, amikor szívem szerint utánad mennék, legalább egy pár órára, hogy újra lássalak. Sajnálom, hogy nem élhetted meg már ezeket a dolgokat, de tudod anyu, a mi életünk a te örökséged, és történhet bármi, a te anyai szeretetedet senki és semmi nem pótolhatja. Tudod, anyu, csak az hal meg, akit elfelejtenek, és te örökkön örökké élni fogsz.

Szeretlek,
a te Pucikád

Fotó:Shutterstock