Az öngyilkos nem a halálra vágyik, csak nem akar tovább így élni

Ártó gondolatok cikáznak a fejemben, miközben sötét árnyak telepednek a lelkemre. Félek. Reményvesztett vagyok. Olyan, mintha egy sötét alagútban bolyonganék, ahonnan nincs kiút. Csak egy...

Nem vagyok szuicid hajlamú. Sosem akartam magamnak fájdalmat okozni, bántani vagy büntetni. Középiskolában járt az osztályunkba egy lány, aki az egyik kiránduláson elárulta nekem, hogy titokban rendszeresen vagdossa magát. Először az alkarját szabdalta, majd amikor az túl feltűnővé vált áttért a belső combjára, mert azt jobban el lehetett rejteni nyáron. Nagyon megrökönyödtem. Azelőtt sosem hallottam ilyesmiről, és amikor megkérdeztem, miért teszi ezt magával, azt mondta, megkönnyebbülést okoz számára a fájdalom... Persze ma már tudom, hogy a hátterében valami mély, lelki trauma állhatott és a megkönnyebbülés, amit érzett a fájdalom nyomán valószínűleg egy sokkal nagyobb fájdalomról terelte el a figyelmét. Sosem kérdeztem, vajon miről... Nem értettem, miért teszi, amit tesz, de többet nem is beszéltünk róla.

Most itt állok a tükör előtt és rá gondolok. Vajon mi lehet vele? Megküzdött azóta a démonjaival? Beszélt erről valaha valakinek? Olyan embernek, aki segíthetett rajta? Már, ha lehet ezen egyáltalán segíteni. Úgy érzem, rajtam nem lehet. Elérkezett az a pillanat, ami úgy gondoltam, engem egyáltalán nem fenyeget: amikor nem látok kiutat. Amikor nincs tovább.

Forrás: Shutterstock

Bármerre fordulok, falakba ütközöm és már nincs erőm ahhoz, hogy új utakat, új kijáratot keressek, ami esetleg kivezet a kétségbeesés labirintusából. Fáradt vagyok. Belefáradtam... mindenbe. Az élet küzdelem, de én már nem tudom felvenni a harcot senkivel és semmivel. Nem akarok már gondolkodni, nem akarok már érezni, csak azt akarom, hogy megpihenhessek és enyhüljön a fájdalom meg a kétségbeesés. Azt akarom, hogy SEMMI se legyen.

Rákerestem a neten és meglepődtem, milyen sokan választják ezt az utat. A statisztika szerint háromszor annyi férfi, mint nő. Fura, én azt hittem, fordított lesz az arány. Hiszen mi vagyunk a gyengébbik nem. Vagy mégsem? A lehetőségeket is felmértem. A legtöbben felakasztják magukat, főleg a pasik, míg a nők inkább a mérgezést választják. De sokan magas helyről ugranak le, pisztolyt használnak, kést, de az áramütés is gyakori.
Azt hiszem, én tipikus nő vagyok. Elaludni lenne a legkönnyebb. Szépen, csendben, fájdalom nélkül. Kilehelni a lelkem. Még a megfogalmazása is olyan szép, olyan békés.De mi van, ha nem sikerül? Ha kevés gyógyszert veszek be? Kómába eshetek? Lebénulhatok? Lehet, hogy életben maradok és akkor majd úgy kell élnem? És egyáltalán, mennyi az annyi, ami már biztos? Még meghalni sem egyszerű.
A telefonom rezegni kezd. Rápillantok.
Anya...
A szemembe könnyek szöknek és végre sírni kezdek. Tudom, hogy nem tehetem meg, pedig az élet most szinte elviselhetetlen teherként telepedik rám.

Ma van az öngyilkosság megelőzésének világnapja! Figyeljünk magunkra és egymásra!

A novellát Szépvölgyi Izabella írta.

Az öngyilkos nem a halálra vágyik, csak nem akar tovább így élni! Ha úgy érzi, hogy a helyzete kilátástalan, hívja a nap 24 órájában, minden hálózatról ingyenesen elérhető 116-123 vagy 06 80 810-600 segélyvonalat.


Nyitókép: Shutterstock

    Ezek is érdekelhetnek