A bátyám volt a hősöm: amikor meghalt, megtanultam megvédeni magam

Boldi volt a legjobb nagytesó a világon. Ikrek voltunk, kétpetéjűek, ő kereken hét perccel előbb verekedte magát a világra. Az általános elképzeléssel ellentétben, mi nagyon jól kijöttünk. Nagyrészt ugyanaz volt a baráti körünk, s nem volt számára terhes, ha velem lógott és ez fordítva is így volt.

Gyerekkorunkban én voltam duci Mirtill, teknőckeretes szemüvegben. Boldi csöppet sem hasonlított rám, ezért őt hamarabb befogadták. Én viszont az elképesztően korai előítéletesség céltáblájává váltam – az ovisok kegyetlenek voltak már akkoriban is. A bátyuskám minden szó nélkül mindig megvédett. Neki volt a családban a legnagyobb szája, legjobb beszélőkéje, és kenterbe verte a csúfolódóimat.

Persze aztán azért csúfoltak, mert Boldi árnyékába bújtam, amikor az enyém nagyobb volt, mint az övé. Itt már szülői közbelépés szükségeltetett, de ameddig lehetett, a bátyuskám volt az én mentőangyalom.

Általánosban én évvesztes voltam, ő normálisan kezdte el a sulit. A nélküle töltött egy évet az oviban nehezen viseltem. Az első időkben még cikiztek, visszamaradottnak csúfoltak, pedig szimplán annyiról volt szó, hogy szorongtam a külsőm miatt, így kicsit rosszabb volt a teljesítményem és még egy évre az oviban marasztaltak.

Mikor viszont követhettem Boldit a suliba, alig vártam, hogy megint a közelében legyek. Sosem tartottam attól, hogy szégyellni fog a barátai előtt. Sőt, az évnyitón bejött az elsősök osztályába, megölelt és sok szerencsét kívánt, illetve egy kis papírra ráfirkálta, hogy merre találom az ő osztályát, ha szükségem lenne rá. Boldi nem mindennapi fiú volt. Természetesen tiszteletben tartottam, hogy ő már nem csak hét perccel érettebb nálam, hanem plusz egy év iskolai tapasztalattal is. Számításba vettem, hogy lemaradtam tőle és mire én is követem őt, ő addigra már beilleszkedett és kiforrott kivel lesznek barátok és kit fog elkerülni öt méteres körzetben.

Természetesen az általános egy fél fokkal sem volt jobb, mint az ovi, sőt. Ha mondhatom, akkor még inkább céltáblává váltam. Sosem felejtem el, hogy hetedikben, a menzán lemalacozott egy évfolyamtársam, mikor elment mögöttem az ebédlőben. Boldi egy asztallal odébb ült és meghallotta. Azon már túl voltam, hogy elsírjam magam nyilvánosság előtt, a bátyuskám viszont nem változott és szemrebbenés nélkül felállt a saját asztalától, megragadta a beszóló srác kapucniját, és addig nem engedte el, míg bocsánatot nem kért. Boldi sohasem volt balhés, egyszerű és emberinek mondható eszközökkel harcolta ki az igazát – vagy az enyémet. A kapucnis srác kábé négy percig tűrte, hogy az ádámcsutkáját nyomja a hátrahúzott pulcsija, majd végül kinyögte, hogy csak poénnak szánta, de látja, hogy nem ért célt, sajnálja.

Középsuliban mindkettőnk élete megváltozott. Egészen eltérő baráti társaságok, csajok, pasik. Tudjátok... Emiatt is szerettem volna kevésbé kötődni Boldihoz. Ő volt a mindenem, de tisztában voltam vele, hogy előbb-utóbb ki kell lépnem a védelmező szárnyai alól. Arra viszont nem számítottam, hogy ez előbb bekövetkezik, mint azt én szerettem volna.

Forrás: Shutterstock

Egyik délután, tanítás után Boldi odajött hozzám. Azt mondta, ő még kicsit elmegy lógni a haverjaival, megleszek-e, hazajutok-e? Mondtam, hogy persze, nem lesz gond. Megígérte, hogy vacsorára hazaér. Köszönés képpen megölelt és nyomott a fejemre egy puszit, majd ment a dolgára.

Már este kilenc is elmúlt, mikor csengettek. A szüleink már dühösek voltak, mivel a bátyám nemhogy nem ért haza, mire ígérte, hanem a telefonja is csak kicsengett, de nem vette fel. Megkönnyebbülve szaladtam az ajtóhoz, gondoltam csak nem találja a kulcsát, esetleg péntek lévén jobban felöntött a garatra a haverokkal. Azonban, amikor megláttam a két egyenruhás rendőrt velem szemben, már azelőtt elsikítottam magam, mielőtt megszólaltak volna. Mióta elköszöntünk a suliban, éreztem egy fura érzést a gyomromban. Enni sem tudtam igazán, de kényszerítettem magam, hogy a szüleim ne legyenek még mérgesebbek. A hangom hallatán ők is kijöttek az ajtóhoz.

A két rendőr azért jött, hogy elmondják: történt egy frontális ütközés késő délután, és az egyik fiatal áldozat Péterffy Boldizsár, azaz a bátyám. Nem ő vezetett, s talán pont ez volt a baj, mivel csak az ő vérében nem találtak alkoholt. Szétestem, elvesztem. Megszűnt a gravitáció számomra, úgy éreztem nincs többé biztos pontom a Földön. Eljött a pillanat, hogy felnőjek, de kösz, bátyus, nem épp ilyen fészekből való kirúgásra számítottam.

Ez az egész pont az őszi szünet előtt történt, így szerencsére nem kellett egyből visszamenni a suliba. A szünet után viszont sok minden megváltozott. Emlékhelyet állítottak a balesetben elhunyt tanulóknak. Boldi hátramaradt barátai hozzám kezdtek el kötődni – fiúk, lányok vegyesen. Akik pedig előtte engem csesztettek, abbahagyták, miután a bátyám-stílusában elküldtem őket nagyon csúnyán, jó messzi tájakra. Természetesen volt, hogy ennyi nem volt elég; továbbra is beszólogattak. Rám. A bátyámról.

Volt, hogy verekedésbe is keveredtem, de nem érdekelt, kiket és mennyire bántok, mert tudtam, hogy Boldi vezeti az öklömet és, hogy utána nyugtom lesz. Így is lett; félév alatt megtanulták, hogy hol a helyük és többé nem csak Mirtill voltam, a Péterffy Boldi húga, hanem a Péterffy Mirtill, aki megtanulta megvédeni magát, a bátyja hátrahagyott erejével.

Mirtill és Boldi történetét Pokk Brigitta írta meg.

Ez is érdekelhet: Chanel, a nő, aki a legnagyobb fájdalmakból is képes volt talpra állni

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek