Szégyellt az anyám, mert nem voltam elég szép, én pedig örökre megutáltam miatta a testem

A gondok nyolc-tíz éves korom körül kezdődtek. Vagyis... anyám ekkor kezdett el törődni azzal, hogy az egykor öt-hat éves, jó alakú, örökmozgó kicsi lánya, miért kezdett el hízni. Nem igazán történt változás az életemben vagy étrendemben, és a tesi órákat sem lógtam el a suliban. Mégis gyarapodni kezdtem, ami engem voltaképpen nem zavart. Anyámat viszont annál inkább.

Tizenhárom éves koromra ott tartottunk, hogy mindennap elővette a centit és méricskélt. Mell, derék, csípő, comb, és persze a pontos kilóimat is tudni akarta. Az első ilyennél még azt hittem, hogy ez csak egy random bekattanás, egyszeri alkalom és aztán továbblépünk. Azonban nem így lett...

A kaput az tette be nálam végleg, amikor egy közös vásárlásunk alkalmával, kábé tizenhét éves koromban kihallgattam, hogy az eladónak panaszkodik, szinte sírva. Bánatának okozója pedig én voltam, mégpedig azért, mert nem tudott velem, nekem, normális ruhákat vásárolni, az egyedi méreteim miatt. Aztán azt is felhozta, hogy így nem fogok sohasem kelleni senkinek, mert így nem tudok adni magamra normálisan, vagy alkalomadtán szexisen felöltözni. A próbafülkében bujkálva, könnyek áztatták az arcomat, mikor ráébredtem, hogy a tulajdon anyám szégyell engem, mert nem vagyok topmodell alkatú, amilyennek kiskoromban tűntem. Persze, úgy tettem, mintha nem hallottam volna semmit. "Gina, mehetünk? Kéne még neked szandál, de előbb ehetnénk valami egészségeset!" Harsogta kifelé menet a butikból. Ahogy lépdeltem mellette a pláza folyosóján, láttam a szemében a féltékenységet, mikor kiszúrt egy-egy tökéletes anya-lánya párost valamelyik butik előtt. Egyszer csak kibukott belőlem: nem vagyok éhes, menjünk inkább a cipőboltba.

Forrás: Shutterstock

Cirka harminc év telt el, és még mindig gyakran hagyja el a számat ez a mondat. Nem vagyok éhes. Pedig alaposan meghazudtoltam anyám jóslatát: férjhez mentem, szültem három gyereket, s bár továbbra sem vagyok topmodell alkat, de nem is közelítem meg a száz kilót sem, mégsem tudok az egész alakos tükörbe nézni.

Mindig anyám napi méricskélései jutnak eszembe – Isten nyugosztalja – és nem bírok szabadulni csalódott tekintetétől. Beleégett az agyamba, mint egy billog. Bár a férjem istenien főz, a legtöbb esetben igyekszem valamilyen ürüggyel kihagyni a fenséges és laktató, családi vacsorákat. Munkámból adódóan mindig van mire fognom a távolmaradást, és általában egy ivó joghurttal a gyomromban fekszek le aludni (természetesen az is zsírmentes). Egyedül akkor nincs menekvés, mikor étterembe megyünk enni, valami családi, baráti esemény során. Ilyenkor meg van kötve a kezem és esélytelen, hogy ne egyek. Próbálom kiküszöbölni a nagy evést valami szolid, laza salátával, szigorúan desszert nélkül és csak vizet iszom.

Itt muszáj megjegyeznem, hogy sem a férjem, sem a gyerekeink nem tulajdonítanak az alkatomnak jelentőséget. Ez az önutáló démon csakis bennem létezik, amit anyám ültetett el bennem gyerekkoromban és azóta sem bírtam kinőni belőle.Időnként kipróbálok ezt-azt: léböjt kúrát, fogyi porokat, tablettákat, de mivel a rendszeres mozgásomban a torna nem szerepel és csak a koplalás nem bizonyul elégnek, ezért nem sok hasznuk van ezeknek a dolgoknak. Tudom, hogy a családom is megsínyli ezt a sanyargatást és önutálatot, amit művelek. Mi nem rendezhetünk nagy, családi pizza partit, a moziban mindegyikük tömi magába a pattogatott kukoricát kólával és színes cukorkával és a legtöbb estén az anyjuk nélkül ülik a családi vacsit, amit az apjuk, a férjem, oly nagy gonddal készít mindannyiunknak. Én legfeljebb a müzlis, laza szendvicses reggelikbe tudok partner lenni, de még azokban sem mindig. Talán szintet kellene lépnem a megoldás keresésben és szakember segítségét kérnem abban, hogy levetkőzzem anyám szemléletét és végre a saját és mások szemével lássam magamat az egész alakos tükörben...

Gina történetét Pokk Brigitta jegyezte le

Nyitókép: Shutterstock

    Ezek is érdekelhetnek