Miért veszik ki belőlünk a gyermeki kíváncsiság mire felnövünk?

Néha olyan szívesen visszatérnék - ha csak egy rövid időre is - a gyermekkorba, amikor még hittem a mesékben, a varázslatban, abban, hogy egyszer szemtanúja lehetek egy csodának. Nem kell kézzelfoghatónak lennie, nem kell, hogy más is lássa, és az sem fontos, ha senki más nem hisz benne. Elég, ha csak én megtapasztalom. Kislánykoromban egy ilyen tündérmesét álmodtam magamnak. 

Számomra mindig is a család állt az első helyen. Bár az életem úgy alakult, hogy még mindig nem találtam meg a páromat, de a prioritás sosem kerül más helyre. Lehet, hogy lerágott csont, de én mindig boldog akartam lenni. És nekem a boldogság talán mindig más jelentőséggel bírt, mint a legtöbb embernek. Mindig különcnek gondoltak vagy furának. Mit is értettek a fura alatt? Azt senki sem tudta pontosan megfogalmazni.

Kislányként egy olyan világot álmodtam magamnak, amiben felnőttként minden vágyam megvalósulhat. Mindenbe bele lehet kötni, így ebbe is, de te se felejtsd el, hogy egyszer voltál csillogó szemű kisgyerek, aki hitt a csodákban. Mindenki hitt bennük. Hiszen ez a gyermeki lét lényege. Hinni abban, amiben más nem, és a kíváncsiságtól hajtva felfedezni a bennünket körülölelő világot. Mert a világ tárt karokkal vár minden ideérkezőt, és egy gyermeki szempár különleges fénye beragyogja a felnőtt lét szürke hétköznapjait.

A gyermekkort talán egy mondatban így jellemezném: "Egy boldog mosoly nem a véletlen műve, hanem a boldog gondolatok egyenes következménye".

Aztán valami történik, ami miatt a gyermeki énünk egyre csak a feledés homályába vész, olyannyira, hogy szinte meg is feledkezünk egykor dédelgetett álmainkról. 

Forrás: Shutterstock

Felnőttként van az úgy, hogy hibát hibára halmozunk. Vajon miért? Gondolkodtál már azon, hogy talán ez amiatt lehet, mert már nem hiszel az álmodban és más alternatívákat keresel helyette? Olyat, ami reálisabb, mint az álmod? Vajon fontos, hogy valóságos legyen? Talán nem tudjuk beleilleszteni a felnőttek által látott valóságba. Mert van egy út, amit látunk magunk előtt, ami lehet egyenesen a sikerhez vezető út, de vajon ez az a cél, amit gyermekként kitűztünk magunk elé? Van, aki csak későn jön rá arra, hogy élete álma örökre befészkelte magát a gondolataiba, és addig nem tágít, amíg azt meg nem valósítja. 

Felnőtt korunkban szkeptikussá válunk. Nem gondoljuk azt, hogy minden szép és jó, pláne nem hiszünk a happy end-ben. A „minden jó, ha a vége jó" dolgot nem kell mindenképpen szó szerint értelmeznünk, hiszen gondoljunk csak bele: a boldog végkifejlet csupán azt szimbolizálja, hogy legyünk bármilyen kishitűek, ha kitartóak és elszántak vagyunk, akkor igenis bármi sikerülhet. A felnőttek nagy része már nem mer álmodozni, nincs mersze nagy célokat kitűzni maga elé, pedig a mesék és a happy end pont erről szólnak! Merjünk nagyot álmodni! Merjük az álmainkat megvalósítani.

Azt gondolom, hogy a gyermekkori álmainkat nem a véletlen szülte, de valahogy mégis hajlamosak vagyunk magunk mögött hagyni őket az évek során. Idővel megtanuljuk, hogy az ágy alatt nincsenek szörnyek, kiesnek a tejfogaink, és elkopnak az álmaink. Feltéve, ha ha hagyjuk. Talán kishitűségből, talán megfelelési kényszerből, vagy egyszerűen azért, mert lusták vagyunk tenni érte.

Alíz történetét Szabó Andrea jegyezte le.

Nyitókép: Shutterstock

    Ezek is érdekelhetnek