Nagymamám utolsó szavai hozzám - mardos a bűntudat, hogy nem látogattam többször

Nagyon nehezen szakadtam el a nagymamámtól. Öt éve már, hogy elment, de nem telik el úgy egy nap, hogy ne gondolnék rá. Az alacsony, mégis erős alkatú nőre, aki a nagyapám halála után egyedül maradt, és beletemetkezett a munkába. Én mindig így emlékezem rá, mint egy eltökélt nőre, aki a jég hátán is megél. Tíz hónapos voltam, mikor a szeretett nagyapám elment és végtelen űrt hagyott maga után.

Én már úgy emlékszem rá, mint akinek sosem volt szüksége támaszra, hanem egy olyan nőre, aki támasza tudott lenni másoknak. Épp ezért fájt nagyon, amikor elment. Az utolsó beszélgetésünk szavai még mindig a füleimben csengenek. 

Sokáig bűntudatom volt amiatt, hogy nem tudtam több időt szeretett nagyimmal tölteni, és amikor felnőttem, rájöttem arra, mennyire múlandó minden és mennyire kevés időnk van egymással. Túl rövid a gyerekkor, és akkor még fel sem fogjuk igazán, mit is jelentenek a nagyszülenk és milyen hálásak lehetünk a létükért. 

Nagyon szoros kapcsolatom volt a nagyimmal. Gyerekként mindig nála voltam, amíg a szüleim dolgoztak. Együtt nevettünk, énekeltünk, játszottunk. Neki az volt az öröm, hogy én ott voltam vele, nekem pedig az, hogy mindig a figyelem központjában lehettem. Telt múlt az idő, és egyre kevesebbszer látogattam, hiszen egyre több különórára jártam, sokat tanultam, pályaválasztás előtt álltam. Így természetesen az együtt töltött idő is jóval kevesebb lett, de mindig telefonáltunk, mindig felhívtam nagyit, hogy érezze, mennyire fontos számomra akkor is, ha nem tudunk találkozni egymással. 

Forrás: Shutterstock

Aztán eljött az utolsó beszélgetésünk időpontja. Nem sejtettem, hogy az lesz az a bizonyos utolsó, de drága nagyikám szavai valóban úgy csengtek, mint aki éppen búcsúzkodott. Már a búcsú szó hallatán is borsódzik a hátam, így olykor-olykor félbe szakítottam őt, de végül belekezdett életem egyik legfájóbb mondandójába:

"Drága Kisunokám, mindig tartsd észben, mennyire szerettelek, és ezt a szeretetet akkor is érezni fogod, amikor már nem leszek veled. Vésd jól az eszedbe, hogy bár kívülről lehet, úgy láttad, erős vagyok, sokszor sírtam esténként, mikor nagyapád már nem volt mellettem. Úgy aludtam el minden este 46 éves korom óta, hogy egy kicsit belehaltam a hiányába. Soha nem szerettem senkit úgy, mint őt. 18 évesen életem egyik legboldogabb pillanata volt, amikor feleségül mentem hozzá. Sok időt töltöttünk együtt, de közel sem eleget.

Az életemet annak szenteltem, hogy mindig a kedvében járjak, mert nagyapádtól is rengeteg szeretetet kaptam. Nem mindig volt egyszerű az együttélés, de mi egymást választottuk. Kitartottunk egymás mellett. Az, hogy megoszthattam vele a boldogságot, az az én életem kiváltsága volt. Ünnepeltünk, célt értünk, szenvedtünk, megalkudtunk, de mindenekelőtt szerettünk. A valódi művészet a leghosszabb közös utazásunk volt, ami maga az élet.

Sosem beszéltem neked ennyire nyíltan a nagyapádról, mert egyszerűen nem tudtam megfogalmazni azt, ahogy éreztem és érzek iránta mind a mapi napig. Lehet, neked ez az érzelmi kirohanás már túl mézesmázosan hangzik, és meglep, mert emlékszem hányszor de hányszor kérleltél, én viszont mindig csak tárgyilagosan meséltem neked nagyapádról. Ne haragudj kérlek, de korábban nem tudtam megfogalmazni az érzéseimet. 

Fogadd meg a tanácsomat, és élj minden napot úgy, hogy később ne bánj meg semmit. Légy boldog drága Kisunokám, mégha nekem ebben ezentúl nem is lesz részem, biztos lehetsz benne, hogy valahonnan figyelemmel kísérem majd az életedet. 

Nyitókép:Shutterstock

    Ezek is érdekelhetnek