Férfivélemény: Már az is bunkóság, ha udvarias vagyok?!

Engem még úgy neveltek, hogy egy férfi mindig legyen udvarias egy nővel, de már többször belefutottam olyan szituációba, ahol ez nem úgy sült el, mint azt reméltem.

Egy korábbi munkahelyemen előreengedtem egy lányt az ajtónál, amire úgy reagált: van barátom. Ezzel úgy meglepett, hogy hirtelen csak annyit tudtam kinyögni magamból, hogy gratulálok. De mai napig nem értem, hogy jutott el az előreengedéstől odáig, hogy én épp ráhajtok...?

Régen azt tanultam, hogy levélben a neked, veled, téged, stb. névmásokat nagybetűvel kell írni, ezzel megadva a tiszteletet a másiknak. Ez bennem maradt az online világban is, chaten is mindig nagybetűvel írom, nemcsak lányoknak, hanem a pajtiknak is. Tinderen viszont egy hölgy arról mesélt, hogy ez mennyire idegesíti, mert szerinte „modoros kretén", aki így ír...


Sőt, volt olyan barátnőm is, akit kifejezetten zavart, ha ki akartam nyitni neki a kocsiajtót, mondván: ő is képes rá. Tudom én, nem is azért nyitom ki, mert azt gondolom nem képes rá, hanem mert udvarias szeretnék lenni. Hogy lehet ennyire félreérteni valamit? Jó, tudom, a kocsiajtó kinyitása már „túlzásnak" tűnik a mai világban, de kérdem én: miért lenne az?

Már épp kezdtem elkönyvelni magamban, hogy valószínűleg rossz korba születtem, amikor jött egy csodálatos nő, aki nem érti félre, nem zavarja, és nem kényelmetlen számára, ha udvariasságból kinyitom neki pl. a kocsiajtót, sőt örül neki, és a helyén tudja kezelni a dolgot. Akkor lehet nem is velem volt végig a baj, hanem azokkal, akik úgy reagáltak...?

Forrás: Shutterstock

Van egy őrült elméletem egyébként, és ez lehet a legvalószínűbb forgatókönyv: nem volt baj senkivel, egyszerűen ennyire különböznek az emberek. Van, aki egyáltalán nem igényli az udvariasságot, és ha részesül benne, hirtelen nem tudja kezelni; van aki örül neki, de amúgy megvan nélküle; és olyan is akad, aki kifejezetten igényli ezt.

És mi a helyzet a másik oldallal, létezik egyáltalán női udvariasság? Meglátásom szerint igen, bár inkább figyelmességnek, kedvességnek hívjuk. Ilyen például az, amikor a párom felajánlja, - ha már tényleg tele a kezem mindenfélével a nagybevásárlás után -, hogy ő is hoz valamit; vagy például ő fizeti a tankolást, ha sokat utazunk (a párkapcsolati pénzügyekről itt értekeztem hosszabban), esetleg valami kis meglepetéssel készül a családtagoknak az összejövetelekre. Hogy mindezt igénylem-e férfiként? Nem, de kétség kívül nagyon jól esik minden egyes alkalommal, és eszembe sem jut félreértelmezni.
Öröm az ürömben, hogyha egy randin a másik fél nem örül annak a fokú udvariasságnak, amit kap a másiktól - sőt zavarja, abból leszűrhetjük, hogy valószínűleg nem ő lesz életünk párja. Talán akkor vagy neki, vagy nekünk kell változtatni magunkon, ami ki tudja hová vezet hosszútávon...
Az udvariasság témaköre egyébként rengeteg érdekes kérdést vet fel: mi számít túlzott udvariasságnak? Mi az „elfogadható" szint? Mi a minimum? Általánosan elmondhatjuk, hogy az udvariasság kezd kikopni a hétköznapokból? De ez manapság már nem is akkora baj? Írjátok meg a véleményetek!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezek is érdekelhetnek