Tényleg bízol benne, miután megcsalta a feleségét - veled?

Rebeka sosem akart szerető lenni, de persze ki tervezi ezt? Senki nem kívánkozik a második helyre. Ez csak úgy megtörténik. Egy pillantás, egy mosoly, egy kávé. Végre ott a szikra, a vonzalom, amelyet olyan ritkán érez az ember lánya. Pedig keresi mindenütt, mégis annyira kevés az a férfi, akiben valóban ott az a plusz, amely vonzóvá teszi. Na igen, a vonzó is mindenkinek mást jelent. Valaki a pénzre bukik, más a hatalmas bicepszekre, megint más az intellektusra.

Rebeka nem tudta pontosan mi fogta meg Bencében, de amint megpillantotta, érezte a szikrát. Még ma is megborzong, ahogyan visszaemlékszik az első összenézésükre. Ennyi kellett. Ő a barátnőjével ült egy kávézó teraszán, amely mellett egy jóképű férfi sétált el a barátjával. Összemosolyogtak... Pár perc múlva újra megjelent a két férfi és helyet foglaltak a szomszédos asztalnál.

Rebeka azt hitte, hogy megnyílik alatta a föld. Évek óta egyedül volt, évek óta sóvárgott a szerelem után, évek óta egyik randiról a másikra járt, de senkinél nem érezte azt, amit Bencénél. Olyan kapcsolatba pedig nem akart belemenni, amely csak úgy van... mint a langyos pocsolya. Hát a Bencével való kapcsolata nem volt langyos pocsolya, az biztos, ám az önfeledt boldogság gyorsan elillant. A helyét felváltotta a vívódás: elmélyítse-e az induló kapcsolatát egy nős férfivel? A szerelem azonban nagyobb úr volt, mint az ész, így jöttek a lopott pillanatok, a lopott csókok és a lopott éjszakák. És Rebeka valóban úgy is érezte magát, mint egy tolvaj, mert elvette egy másik nő férjét, aki az idejét és a szeretetét neki adta, a neje helyett. Ugyanakkor meglopottnak is érezte magát, hiszen, ha Bence nem vele volt, akkor a feleségével. Sokszor elképzelte, vajon mit csinál Bence, amikor éppen nincs vele? Reggel vajon együtt isszák a sűrű, fekete presszót, amit Bence üresen szeret? És este, ha épp nem nála tölti az időt, vajon a feleségével vacsorázik?

Sosem merte ezeket megkérdezni. Nem akarta tudni... Maradt a kegyetlen fantáziája.

Aztán másfél év múlva, egy magányos szentestén úgy érezte, nem bírja tovább. Amikor legközelebb beállított hozzá Bence a szokásos keddi estén, közölte, hogy szakít vele. Nem akart többé harmadik lenni. Nem akart többé keddi és csütörtöki, esetleg hétvégi barátnő lenni. Nem akart úgy moziba menni, hogy csak bent a sötétben foghatták meg egymás kezét, de ott, ahol mindenki látta őket, úgy kellett tenniük, mint az idegeneknek. Nem akart lopott csókokat a szórakozóhelyek mosdójában és több képet a fejében, hogy Bence talán ugyanúgy öleli otthon a feleségét, ahogyan őt is öleli a közös éjszakáikon. S bár a szeretők sorsa általában nem ez szokott lenni, Bence elhagyta a feleségét érte és beadta a válókeresetet.

A múlt elmúlt?

Azóta eltelt egy év. Rebeka és Bence összeköltözött, a lány azonban képtelen volt elfelejteni a múltat. Nézte az ujján az eljegyzési gyűrűt, s könnybe lábadt a szeme, ám nem a boldogságtól, hanem a félelemtől. Ennek a gyűrűnek jelentéssel kéne bírnia. Azt kéne üzennie, hogy két ember egy életre szóló szövetséget köt, hogy jóban-rosszban egymás mellett állnak, bíznak a másikban és a közös jövőjükben. Rebeka azonban csak kételyt érzett, ha a gyűrűre pillantott. Hiszen ilyen gyűrűt adott már Bence másnak is... a volt feleségének. Sőt, az összetartozásukat házassággal is megpecsételték. Mégsem tartott örökké. Közbeszólt ő.

Rebeka ismét az órára pillant: fél tíz múlt.
Bence mostanában sokat dolgozik, sokkal többet, mint eddig – gondolja. - Persze, hiszen kell a pénz az esküvőre, ezért túlórázik – nyugtatja magát, mégsem csökken a belső feszültsége, hiszen jól tudja, hogy a volt feleségének is túlórára, éjszakákba torkolló céges megbeszélésekre hivatkozott, amikor hozzá járt. – Elég! – próbálja leállítani a gondolatait, de egyszerűen nem megy, s szinte már a sírás kerülgeti.
Nem akarja Bencét ellenőrizni, de folyamatosan ott pörögnek a képek az agyában, ahogy a vőlegénye egy másik nőt csókol, egy másik nővel ül a mozi sötétjében – mint egykor vele, amikor a felsége otthon várta. A gyorshívón rányom Bence képére.

Egy örökkévalóságnak tűnik, míg csend honol a telefonban, majd egy gépies hang megszólal: A hívott szám pillanatnyilag nem kapcsolható...

Rebeka történetét Szeitl Mónika jegyezte le.