Magzatkori tapasztalatok, amik meghatározzák a felnőtt életet

Mivel a megfogant magzat mindent ugyanúgy érez, mint az édesanya, ezért egy nem tervezett gyermek már az édesanyja méhében is ki van téve a negatív érzelmeknek és a megvetésnek. Azt mondják, hogy egy nő két dologért bármit képes megtenni. Ez pedig nem más, mint az, hogy anyává váljon, vagy éppen ellenkezőleg, hogy ne essen teherbe.

Ennél fogva, ha egy nő akkor esik teherbe, amikor lelkileg még nem vágyik az anyaságra, mindent megtesz azért, hogy ne szülessen meg a gyermeke, ám ha mégis megszüli, nem is sejti, de a babája egész életére ráégeti az „engem nem akartak" bélyeget. A magzat érzelmi intelligenciája sokkal fejlettebb, mint gondolnánk. Ha az anya boldog, a baba testében is endorfin szabadul fel, ám ha az anya szorong, a magzat is stressznek van kitéve, ami negatívan befolyásolhatja a fejlődésében is.
Azok a babák, akiket boldogságban várnak a szüleik és szeretetteljes környezetben fejlődnek az anyaméhben töltött kilenc hónapban, felnőttként is sokkal kiegyensúlyozottabb és boldogabb emberek lesznek.

Számos esetben előfordul az, hogy csak a harmincas éveink közepén egy pszichológussal való közös munka során derül ki, hogy a magzatkori élményeinknek a súlyát cipeljük a hátunkon már hosszú évek óta. Kudarcok, nehézségek, önértékelési problémák végeláthatatlan sora után szembesülünk vele, hogy egy olyan régi rossz emlék nehezíti meg az életünket, amire mi ma már nem is emlékszünk. Vannak, akik azért nem értenek egyet a fogantatás körülményeinek feltárásával, mert nem akarnak haragudni az édesanyjukra, nem akarják azt az embert hibáztatni az ő életükben jelenlévő nehézségeikért, akitől az életüket kapták.

Szerencsére erről szó sincs, hiszen egy terápiás feltárás nem azt jelenti, hogy minden nehézségünk miatt egyszerűen csak az anyánkra hárítjuk a felelősséget, és őt hibáztatjuk azért, mert nem úgy szeretett bennünket, ahogy szükségünk lett volna rá. Meglehet, hogy ő maga is hoz magával egy olyan sebet, ami megnehezítette őt abban, hogy édesanyává váljon. Sőt a legtöbb esetben ezek a negatív érzések, és frusztrációk sajnos örökölhetőek is. Tehát ha mi kívánt és szeretett gyermekként érkeztünk a családba, de a felmenőink, a szüleink, vagy a nagyszüleink között volt valaki, akit nem akartak és nem szerettek eléggé, az meghatározza a mi, sőt talán még a mi gyermekünk lelki fejlődését, önmagához való hozzáállását és mentális egészségét is.

Ezért semmiképpen sem a szüleink hibáztatása a megoldás, ha folyamatos harcot vívunk a saját lelkünkkel. A fogantatás, valamint az anyaméhben töltött kilenc hónapunk ismerete elsősorban abban segít, hogy szembe tudjunk nézni azzal, hogy kik vagyunk, honnan jövünk és, hogy milyen transzgenerációs problémák akadályozzák az életünket.

Ezek hatalmas mérföldkövek lehetnek egy anya-lánya (gyermeke) kapcsolatban, hiszen az évek alatt felgyülemlő feszültségek terhe alól egyszer csak mentesülünk, és újra szeretettel és elfogadással tudunk egymás felé fordulni.

Jómagam ugyan tervezett gyerekként érkeztem a szüleim életébe. Anyám több vetélés után velem végre kismama maradt, de olyan óriási szenvedéseket okozott neki a terhesség, hogy öröm és boldog várakozás helyett, a szorongás, a féltés, és az aggódás lett úrrá rajta. Ezzel együtt, rajtam is.

Három hónappal hamarabb születtem a kiírt időpontnál, koraszülöttként a császármetszés után napokig nem láthatott az édesanyám. Az aranyórával együtt az a bizonyos erős és elszakíthatatlan kapcsolódás is elmaradt, ami szó szerint életmentő lehet egy újszülött számára. Nem tudtunk egymásnak segíteni, akkor, amikor a legnagyobb szükségünk lett volna egymásra. Ez a mai napig meghatározza a kapcsolatunkat.

Előfordul, hogy éppen akkor nincs mellettem, amikor az életemért küzdök. Akkor bukkan fel, amikor már túl vagyok a nehezén, tudja, hogy egyedül is mindent megoldok, de azt sajnos nem is sejti, hogy milyen nagy szükségem lenne rá, amikor nehézségek elé állít az élet. Már nem haragszom rá emiatt, tudom, hogy ez egy olyan működés lenyomata, ami a fogantatásom pillanatában és a születésemben is benne van. Tudom, hogy senki sem volt könnyű dolga, és hogy ő is egyedül küzd meg a saját élete akadályaival. Talán ez az a közös vonás, ami miatt mára feltétel nélkül tudjuk szeretni egymást.

Makra Lídia

Nyitókép: Shutterstock