Nők, akik nőket esznek reggelire: így rombol a cicaharc

Ezek a szörnyek, mindenhol ott vannak. Játszótereken, munkahelyeken, baráti társaságokban, még a fodrásznál is! Más nők önbecsülésével táplálkoznak. Beléjük marnak, lerágják a húsukat, majd addig csámcsognak rajtuk, míg áldozatukat teljesen el nem tüntetik.

Óvodás korom óta jobban kedvelem a fiúk társaságát, az élet mégis rendre úgy hozza, hogy egyik női közösségből keveredem a másikba. A gimiben, a főiskolán, a munkahelyeken, mindenhol nők vettek körül, így bátran állíthatom, hogy „expert" vagyok intrika témában. Jól ismerem a pletyka és a kibeszélősdi természetét is.

Mindig irigyeltem a férfiak nyílt és egyenes kommunikációját, mert az legalább tiszta és átlátható. Sok nő örömmel és élvezettel kavarja össze a szálakat, mások tudattalanul sodródnak bele és olyanok is vannak, akiket bosszant ez a viselkedés és igyekeznek kimaradni belőle. Azért azt fontos hozzátenni, hogy az intrika egyetemes emberi eszköz, így a férfiak is alkalmazzák, csak talán ritkábban. (A pletykát meg pláne!)

Erre is, mint oly sok ma már nehezen értelmezhető viselkedésre az evolúciós pszichológia nyújt többé-kevésbé elfogadható magyarázatot. A két nemnél az agresszió különböző formái bizonyultak hatásosnak a túlélés érdekében. Igen, agresszió, ugyanis a pletyka, az intrika és egymás kibeszélése is az erőszak egy formája, amit indirekt agressziónak nevez a tudomány. Ez jellemzően női eszköz, szemben a férfiak direkt agressziójával.

A női nemre a kezdetektől fogva nem jellemző a kockázatvállalás és a nyílt harc, ezért is alkalmaznak inkább indirekt agressziót. Az anyák túlélése a gyerekek, és ezáltal az egész faj fennmaradásának szempontjából elsődleges fontosságú volt mindig, így végzetes kimenetelű párbajokról, tettlegességről szó sem lehetett. Mi maradt hát? Az ármánykodás, a csendes, alattomos pusztítás.

Forrás: Shutterstock

Nem segít a helyzeten, hogy kislányként arra nevelnek bennünket, hogy gondoskodóak, kedvesek, áldozatkészek legyünk, így kifelé igyekszünk engedelmesnek, alkalmazkodónak látszani, de a harag és a düh bennünk marad. Mivel negatív érzelmeinket nem „illendő" nyíltan kimutatnunk, inkább a másik háta mögött toroljuk meg a konfliktusokból eredő sérelmeinket.

Teljesen leegyszerűsítve, a nők között, örök harc folyik a férfiakért, majd az utódok érdekeinek érvényesítéséért, ma pedig már a munkahelyi pozíciókért, projektekért is. A leggyakoribb és legismertebb eszközükkel, a csendes terrorral támadnak és az szinte mindig be is válik. Áldozatuk stressz-szintje növekszik, ez pedig rossz hatással van a teljesítményére, sőt, akár a termékenységére is. Tiszta sor, nyert ügy, ez volt a cél.

Az evolúciós kódokat felülírni nem egyszerű feladat, én mégis hiszek abban, hogy azért lehet ezt máshogy is. A 21. században szerencsére már vígan életben lehet maradni anélkül is, hogy a másikat eltipornánk. Saját bőrömön tapasztaltam, hogy léteznek megtartó, segítő női közösségek is, ahol a szolidaritás, a kooperáció, egymás támogatása a közös alap.

Hazudnék, ha azt állítanám, én sosem beszéltem ki senkit a háta mögött, előfordult, persze. Nem vagyok rá büszke, utólag volt, hogy fel is vállaltam, annyira furdalt a lelkiismeret. Erőltetett lenne belemagyaráznom, hogy evolúciós okai voltak és nem is mentene fel tettem káros hatásai alól. Másokkal kegyetlenkedni saját céljaink elérésének érdekében nem helyes és hosszútávon egészen biztosan nem is kifizetődő, nem úgy, mint a bölcs, támogató hozzáállás. Én ebben hiszek.

Forrás: Bereczkei Tamás: Evolúciós pszichológia című könyve

Nyitókép: Shutterstock

    Ezek is érdekelhetnek