Azt hittem, belehalok, de végül túléltem, hogy elveszítettelek

Sétálok a Margitszigeten, már húszszor meghallgattam a kedvenc szerelmes számomat, még mindig fáj a szívem, de érzem, hogy túl vagyok a nehezén. Bár nem gondoltam volna, hogy így lesz, de most már ki merem jelenteni, hogy túléltem, hogy elveszítettelek.

Soha nem felejtem el azt az éjszakát, amikor közölted velem, hogy nem szeretsz már, felszállt a rózsaszín köd és semmi nem maradt utána. Még mindig érzem azt a fájdalmat, ami belém hasított akkor. Úgy éreztem, hogy ezt nem fogom túlélni, itt most biztosan vége lesz a világnak. Több napig úgy járkáltam, mint egy holdkóros, sokkos állapotban voltam, még sírni sem tudtam. Aztán amikor leesett, hogy végleg vége a szerelmünknek, akkor teljesen összeomlottam.

Olyan érzés volt, mintha hirtelen húztak volna egy szürke filtert a világra. Kívülállóként figyeltem, ahogy a kollégáim nevetgélnek valamilyen jelentéktelen dolgon, nem értettem, hogy lehet, hogy minden megy tovább, mintha mi sem történt volna. Én mindenhol csak téged láttalak, rád emlékeztetett a sarki fűszeres, a 30-as busz, a kedvenc sütim. Csak te jártál a gondolataimban, csak rólad tudtam beszélni. Néha azt éreztem, bárcsak megszűnnék létezni, hogy ne érezzem többé ezt az iszonyú fájdalmat. Még az ördöggel is lepaktáltam volna, csak legyen vége, inkább ne érezzek semmit.

A legkegyetlenebb a péntek este volt, az volt a mi „kötelező" randi-esténk. Mindig kitaláltunk valamit, vagy ha épp nem volt kedvünk sehova menni, akkor összebújva néztünk meg együtt egy sorozatot. Az első péntek este, amit nélküled töltöttem, pokoli volt. Nem tudtam, mit kezdjek a lelkemben keletkező űrrel, amit egyelőre semmi más nem tudott betölteni. Céltalanul bolyongtam az utcákon, próbáltam kigyalogolni magamból a fájdalmat, de nem igazán sikerült. Vigasztalhatatlan voltam.

Forrás: Shutterstock

Csernus Imre mondta egyszer, hogy egy nehéz időszakokat úgy lehet végigcsinálni, hogy az ember mindig a következő öt perc túlélésére koncentrál. Valahogy én is így éltem meg az első hónapot, óráról - órára, napról - napra, minden erőmet bevetve, hogy legyen erőm reggel felkelni és elvégezni a feladataimat, hogy aztán este darabjaimra hullhassak.

Egy szakításban talán az a legnehezebb, hogy a másik egyik pillanatról a másikra kikerül az életedből. Az egyik nap még természetes volt, hogy felhívod, milyen volt a napja, másnap pedig már nem az életed része. Én próbáltalak pótolni barátokkal, munkaterápiával, különböző programokkal, de rá kellett jönnöm, hogy semmi sem enyhíti azt a hiányérzetet, hogy nem oszthatom meg veled többé a hétköznapjaimat. Egyedül maradtam, nem ölelt már át senki, nem volt jó reggelt puszi és esti összebújás. Megszűnt az, amiért érdemes volt élnem és úgy éreztem, ez már örökké így marad.

Így éltem az életemet egy-két hónapig és egyszer csak azt vettem észre, hogy már én is tudok nevetni mások poénjain. Mintha a sötét felhők mögött hirtelen kisütött volna a nap, egyszer csak felismertem, hogy van élet szakítás után is. Persze a fájdalom még ott volt, de már nem vártam, hogy jelentkezz, nem néztem nonstop a telefonomat és nem sírtam el magam rögtön, ha eszembe jutottál. Sikerült elfogadnom a döntésedet, a düh és kétségbeesés helyét átvette a megnyugvás. Megértettem, ha igazán szeretem magam, akkor nem ragaszkodok a szenvedéshez és megengedem magamnak újra a jókedvet és a boldogságot.

Kezdőkép: Shutterstock

    Ezek is érdekelhetnek