Soha nem felejtem el azt a fiút, aki megtanított szeretni

Az első szerelem emlékét senki nem felejti el, és talán soha nem is lesz még egy olyan elsöprő érzelem, mint amilyen az volt. Akkor még nem voltak kétségek, akkor még fogalmunk sem volt, egy kapcsolat hol, vagy hogyan romlik el. Csak szerettük egymást minden feltétel nélkül. Bár ő maga azóta már nem része az életemnek - ahogy az lenni szokott -, de azt, amire megtanított, soha nem felejtem el.

Ma is emlékszem arra a nyári táborra, amelyikben megismerkedtünk. Én aludtam az emeletes ágy tetején, ő pedig kénytelen volt beköltözni a mi szobánkba, mert máshol nem maradt neki hely. Egyáltalán nem örült annak, hogy egy csomó lánnyal lesz összezárva, és nem is igazán szimpatizáltunk egymással, de kénytelenek voltunk beszélgetni, ha már így hozta az élet... A sok évődés és viccelődés megtette a hatását. Mire véget ért a tábor, már mindketten fülig szerelmesek voltunk a másikba, de ezt persze sem egymásnak, sem magunknak nem vallottuk be.

Sok kilométer választott el minket egymástól, és a kapcsolattartás nem volt olyan egyszerű, mint manapság. Internet nem volt minden háznál, a feltöltőkártyás mobiltelefon kerete pedig nem volt elég két szerelmes tinédzser ömlengéséhez. Így nem maradt más választásunk, mint a levelezés. Minden nap repesve vártam, hogy hazaérjek, és megnézhessem a postaládát. Amikor volt benne nekem szóló boríték, az olyan érzés volt, mintha a felhők fölött járnék. Úgy olvastam a leveleket, mintha legalábbis az életem múlna rajta, hogy minél gyorsabban végezzek, minél hamarabb megtudjam, mik történtek vele. Minden szava érdekelt, még a névelők is. Nem lehetett olyan jelentéktelen esemény, amire ne lettem volna kíváncsi.
A szívem minden egyes alkalommal ki akart ugorni a mellkasomból, de olyan gyorsan még sosem dobogott, mint mikor megkaptam a szerelmi vallomását. Habár a napnál is világosabb volt, hogy halálosan bele voltunk esve egymásba, mi félelmünkben és esetlenségünkben csak nem akartuk ezt bevallani. Ő volt a bátrabb, és olyan csodálatos levelet írt, amitől még ma is könny szökik a szemembe, mert természetesen megtartottam, nem csak azt, hanem az összeset.

Forrás: Shutterstock

„Rájöttem, hogy teljesen üres volt eddig az életem nélküled." Még most, felnőttként is elolvadnék, ha ilyet írnának nekem, és ha jól emlékszem, akkor is cseppfolyóssá váltam. Úgy éreztem, hogy én vagyok a legszerencsésebb ember a világon, olyan, aki ezelőtt csak azt hitte, tudja, mi a boldogság. Sok-sok oldalon keresztül részletezte, mennyire és miért szeret. Megígérte, hogy soha nem szakadunk el egymástól, és megmutatja nekem az egész világot. Én is hasonló fogadalmakat tettem, mert 14 évesen még teljesen biztos voltam abban, hogy ami köztünk van, az örökké tart.
Természetesen nem tartott. Nem történt semmi drámai, csak egyre ritkultak a levelek. Így is több mint egy évig tartott a lángolás, de a távolság mindkettőnket megtört. Kissé beteljesületlenül, de tisztán maradt meg az emlékeinkben a szerelmünk, és soha nem is fogjuk elfelejteni. Persze tudom, hogy az első kapcsolatát mindenki különlegesnek hiszi, olyannak, amilyet más nem tapasztalhatott meg, de nekem ez valóban az volt. Valahol azóta is valami ilyesmire vágyom, bár tudom, hogy ez lehetetlen, mert ezek az alkalmak nem megismételhetők. Ezért vagyok olyan hálás, hogy abba a fiúba szerettem bele, akibe. Mert megtanított arra, hogyan kell szeretni, milyen szeretve lenni, és szeretném hinni, a felnőtté válás nem jelenti azt, hogy az ilyen varázsnak már nincs helye az életünkben.

    Ezek is érdekelhetnek