Nem szégyellem, én 35 évesen is plüssökkel alszom

Az megvan, ugye, hogy majdnem az összes kisgyereknek van egy olyan puha állatkája, ami nélkül gyakorlatilag képtelen elaludni? Nos, én vállalom, hogy túl a 35. évemen is hasonló helyzetben vagyok.

A különböző alvós állatok, nyünyük és rongyik mind szülőpótlékok. A gyerekeknek ők adják meg az éjszakai biztonságot, őket ölelve, hozzájuk bújva a szülői oltalmat kapják bárhol is legyenek – nagyszülőnél, bölcsödében, óvodában. Épp ezért is fontos, hogy megtalálják azt a kis puha figurát, ami utána már minden alvás elengedhetetlen kellékévé válik. Később persze ennek fontossága is csökken, mire a gyermek iskolába megy, már egyre kevésbé lesz szüksége a dedikált rongyijára, az évek múlásával pedig eléggé megerősödik az identitástudata, önbizalma, valamint kialakul benne a saját biztonságáért való felelősség is ahhoz, hogy a nyünyü végül bekerüljön a plüssöket gyűjtő dobozba.

Ám mi történik akkor, ha gyermekkorban a biztonságérzet nem alakul ki, netán egy trauma miatt meging? Ebben az esetben felnőttként is valamilyen pótcselekvéshez fogunk nyúlni, hogy megnyugtassuk magunkat, ami lehet akár egy alvós plüss ölelgetése is. Így jártam én is.Nem ritka, hogy felnőttek szobáiban is találunk különböző plüssöket, az se, hogy ezeknek az ágyban van a helyük, de most azokhoz szólok, akik képtelenek egy bizonyos nélkül elaludni.

Forrás: Shutterstock

Világéletemben megosztottam az ágyamat valamilyen alvóállatkával. Jelenleg, kétgyermekes anyaként, 35 évesen is plüss állattal alszom, de van, hogy többel is. Kettő van, ami kiemelten fontos a számomra, egy malac és egy kutya. Ez utóbbi már 15 éve velem van, és őszintén, ő az, aki nélkül alig tudok elaludni. Velem volt a kórházban még akkor is, amikor a gyermekeim születtek, nyaraláskor elképzelhetetlen, hogy ne kerüljön be a bőröndömbe – volt, hogy miatta hagytam otthon pár ruhát, mert különben nem fért volna el. Egyszer otthon felejtettem, és szó szerint sírva fakadtam este, épp, mint egy gyerek, aki nem találja lefekvéskor a rongyiját. Mindig rettegek, nehogy otthagyjam ilyenkor a szálláson, ezért ő az első, akit elteszek. Minden más pótolható, de ő nem. A gyerek is tudja, hogy hiába néz ki ugyanúgy, az a plüss bizony nem az ő plüsse. Ezzel én is így vagyok. Még ennyi év elteltével is lehet kapni ilyen kutyát, vagyis nem ilyet, csak ehhez a megszólalásig hasonlót.

Még régebben, amikor fiatal bohém időszakomban éjszakára hozzám keveredett egy srác, komoly konfliktusforrássá vált az alvós kutyám. Történt ugyanis, hogy ő feküdt be előttem az ágyba, és a takaró alatt megtalálta a kutyát. Fogta és azzal a lendülettel ledobta róla, mondván mit keres itt egy plüss. Komolyan fájdalmat éreztem, ahogy láttam a padlóra esni szegényt, majd rögtön ezután egyfajta gyűlöletet kezdtem érezni a srác irányába. Felkaptam a kutyámat, és olyan patáliát csaptam, hogy a srác végül kénytelen volt éjszaka hazamenni. Egyszerűen nem tudtam megbocsátani neki. Ez azért valljuk be őszintén, nem teljesen oké.

Abszolút az esti rutinom részévé vált, hogy oldalra fekve átölelem, amikor éjszaka megébredek, egyből keresem a kezemmel, ha nem találom, kipattan a szemem.

Ez a szokás persze valamilyen szinten korlátoz, de egyszerűen képtelen lennék megválni az alvós plüsseimtől, legfőképpen a kutyámtól.

Nyitókép: Shutterstock

    Ezek is érdekelhetnek