Ha tőlem függ, nem téged választalak anyámnak

Tegnap volt anyák napja, ami számomra semmit sem jelentett. Természetesen van anyám, de sosem nevezném édesanyának. Azt gondolom, egyszerűen nem illik rá ez a szó. Persze ettől függetlenül vihettem volna neki virágot, de évek óta azt sem tudom, hol lehet.

Te neveltél fel, bár pontosabb lenne az életben tartottál megfogalmazás. A nevelésem java része verésből, sértegetésből és apró dolgok miatti leszidásból állt. Talán rossz gyerek voltam, talán te voltál rossz anya. A veled töltött évek arra tanítottak meg, hogy sose bízzak másokban, hogy értéktelennek érezzem magamat, hogy rettegjek a kudarctól, hogy ne higgyek a dicsérő szavaknak, hogy mindig mindent egyedül akarjak megoldani, visszautasítva a segítségeket.

Anyák napján a gyerekek köszönetet mondanak. Én őszintén, csak az életemet köszönhetem neked, amivel rettentően visszaéltél, és majdnem sikerült tönkretenned.

Az ütéseket egy idő után megtanultam elviselni. Nem is fájtak már igazán. A szavaidat azonban rozsdás szögekként még most is viselem. Beágyazódtak a bőrömbe, fájnak bizonyos mozdulatoknál, de ami rosszabb, hogy folyamatosan mérgeznek.  

Miért te lettél az én anyám? Mit kell tanulnom ebben az életben, hogy ilyen szörnyű gyermekkort és fiatal éveket érdemeltem? Miért nem volt olyan apám, aki megállít téged? Miért nem voltak olyan nagyszüleim, akik segítenek nekem?

Forrás: shutterstock

Nem, én egészen biztosan nem téged választottalak volna anyámnak, de ebbe nem igazán volt beleszólásom. Az évek alatt, amióta eltűntél az életemből, sokat gondolkodtam azon, hogy vajon mit kellene merítenem abból a sok rosszból, ami belőled áradt felém.

Szeretet, önzetlenség, támogatás... ezek számomra mind furcsán ismeretlen érzések, amiket nehezen fogadok el még most is, sőt, nehezen hiszem el bennük az őszinteséget. Rettegek a csalódástól, emiatt nagyon nehezen bízom meg másokban.

A munkahelyemen mindig attól tartok, hogy elrontok valamit, nem felel meg a munkám. Nem igazán az okoz félelmet, hogy netán elküldenek. Inkább az az érzés okoz bennem szorongást, hogy leszidnak. Egy felnőtt embert maximum kritika érhet, de én még az építő jellegűt is szidásnak élem meg, amitől vagy lefagyok, vagy mérhetetlen düh fog el.

Napok telnek el úgy, hogy csak létezem, belül üresen, elveszetten, gyökértelenül, majd nehezen visszatalálok az élethez, de akkor pedig elfog a félelem, hogy mikor jön újra egy ilyen időszak.  

Bizonytalan, labilis felnőtt lettem, akit mindig csak egy hajszál választott el a teljes összeomlástól. A párkapcsolataim rendre visszaidéztek téged: fizikai vagy verbális bántalmazás, elnyomás, önfeladás jellemezte őket. Közel a negyvenhez aztán döntöttem és rávettem magam, hogy elkezdjek egy terápiát. Ott ültem egy idegen emberrel szemben, és több figyelmet, törődést, megértést kaptam tőle egy óra alatt, mint a saját anyámtól 19 év alatt. Elkezdtük közösen megkeresni, és egyenként kihúzni a szögeket. El sem tudod képzelni, mennyire fájtak, hogy milyen hosszú a gyógyulási idejük. Vannak azonban, amik olyan mélyen vannak, hogy képtelen vagyok őket kiszedni. Velük meg kell tanulnom együtt élni.

Nyitókép: shutterstock

    Ezt olvastad már?