Szülői nyomás: Amikor eldöntik helyetted, hogy mit kezdj az életeddel

Ugyan nem tudtam sokat a srácról, pedig már majdnem egy éve laktunk közös albérletben, még három egyetemista társunkkal, annyival képben voltam, hogy Pécs mellől származott. Odaléptem a szobája ajtajába, és próbáltam felhívni magamra a figyelmét. Mikor meglátott, levette a nyakába a fejhallgatót és a szokásos, féloldalas mosolyával nézett rám.

- Mizu, Lizett? Indulsz haza? - bólintottam, és körbenéztem a szobájában. A legkisebb jelét sem láttam annak, hogy ő is hasonlót tervezett volna.

- Igen, nemsokára. De ahogy elnézem, te... - közben már beljebb léptem, végül az ágya végében ültem, mire befejeztem a kimondatlan kérdésemet.

- Ja, nem. Én egyik szünetben sem fogok hazamenni, szóval nyugodtan bármelyikőtök elmehet bármikor, vigyázok a lakásra - látta az arcomon az értetlenséget. Alex megint elmosolyodott, leállította a zenét és kicsit közelebb ült hozzám.

- Szigorúan véve nem mehetek haza. Apám berágott, amiért eljöttem otthonról, és inkább a fővárosi életet, meg az egyetemet választottam - nem igazán értettem, hogy miért gond az apukájának, hogy a fia más életet tervezett magának...

- Apám cipész, és nagyon jól bánik a bőrrel. Mióta ismerem ezt csinálta, világéletében. A faluban, meg a környező településeken nagy híre van, és volt már, hogy Pécsről is jött hozzá kuncsaft. Az volt az elképzelése, hogy én majd tanulok valami hasonlót, aztán átveszem tőle a boltot, ha ő már kiöregszik belőle. Én viszont bevallom neked őszintén, hogy irtózom a helytől is. Attól meg pláne, hogy valahol, vidéken, egy eldugott kis zugban dolgozzak.

Marketinget hallgattam az egyetemen, és rögtön elkezdett pörögni az agyam azon, hogy miként is lehetett volna modernizálni Alex apjának a vállalkozását egy olyan formába, amiben a srác is szívesen közreműködött volna. Míg én kattogtam a megoldáson, ő folytatta, bár egyúttal meg is fejtettem, hogy ő sem véletlenül kötött ki a marketing és vállalkozásépítés órákon.

- Konkrétan árulónak nevezett, mikor megjött a felvételi értesítő. Kikelt magából, nekem pedig fájt, hogy nem örült annak, hogy felvettek. Az sem érdekelte, hogy esetleg az egyetem után össze tudok hozni egy továbbgondolt vállalkozást... Azt szajkózta, hogy elárultam őt, a családunkat, sőt, az egész kis közösséget, amiben éltünk, és ahol nevelkedtem. Az nyilván hidegen hagyta, hogy én mindig is gyűlöltem azt a helyet, szóval a legkevésbé az ottaniak érdekelnek.

Elhűlve hallgattam Alex történetét. Voltaképpen, sosem beszéltünk még ennyit ezelőtt.

- Olyan szinten dühös rám, hogy anyámmal és az öcsémmel is csak titokban beszélhetünk. Ők büszkék rám. Sőt, az öcsém sem akar majd megállni Pestig, ha egyetemet választhat. Apám meg persze nem látja a fától az erdőt. Régimódi és megingathatatlan a látásmódja. Meg aztán, az is lehet, hogy tudat alatt az is bántja, hogy ő sosem tanult tovább. Mindegy, remélem egyszer majd megbékél - Alex kínjában felnevetett.

Az igazat megvallva, büszke voltam rá. Dacára annak, hogy otthonról szinte kitagadta az apja, amiért többet akart az élettől, példaértékű, hogy milyen tisztelettel és érett felfogással mesélt róla. A legjobban azt sajnálta, hogy az anyukájával és a tesójával emiatt nem tudnak találkozni és, hogy suttyomban tudnak csak kommunikálni, mert nem akarja, hogy ők is "kapjanak a fejükre" amiatt, hogy ők Alex pártját fogják.

Lendvai Lizett

Nyitókép: Shutterstock