Álljunk meg egy szóra! Ez a saját mellem, csak fel van turbózva némi szilikonnal

Manapság a plasztikai, avagy szépészeti beavatkozások már nem számítanak különösebben tabunak. Hihetnénk, de sajnos nem így van. Nemrég Nyári Dia volt kénytelen részletesen leírni, hogy miért is döntött úgy, melleibe szilikont tetetett.Én ezt felháborítónak tartom!

Kezdjük az én esetemmel. Mindig is vékony voltam, apró A-s mellekkel, melyeket hosszú évek alatt megtanultam elfogadni, sőt, megszeretni. Szültem azonban két gyermeket, akiket ha csak rövid ideig, de tudtam szoptatni. Mindkét terhességem alatt sokat híztam, a melleimen a bőr meggyúlt, majd a második szoptatási turnus és az alakom visszanyerésének végén arra eszméltem, hogy gyakorlatilag nem maradtak melleim. Oldalról úgy néztem ki, mint egy tinédzser fiú. Egy ideig próbáltam brutál szivacsos melltartókkal megoldani az esztétikai problémámat – ami csak nekem volt probléma, az ex-férjem soha egyetlen rossz szót se szólt rájuk. Persze az őt is zavarta, hogy csak ilyen szivacscsodákban voltam képes az intim együttlétekre, de akkor is éreztem egyfajta ellazulási nehézséget, a mellemet nem is láthatta, még fürdésnél se jöhetett be, annyira szégyelltem őket.

Természetesen mondhatnám, hogy megérte, hiszen van két egészséges gyermekem, de őszintén, arra nem számítottam, hogy nulla mellekkel kell kétgyermekes anyának lennem.Egyre jobban zavart engem, és nem mást, az, hogy a régi kebleim helyett két kis aszott valami lóg a mellkasomon. Elkezdtem hát a plasztika gondolatával játszadozni. Sose hittem, hogy egyszer szilikon mellek után fogok sóvárogni, de megtörtént. Közösen elkezdtünk rá gyűjteni, majd egy évvel később bejelentkeztem a kiválasztott orvoshoz.

A műtét után még hónapokig úgy ébredtem, hogy első dolgom volt a melleimet megtapogatni, valóban megvannak-e, nem csak álmodtam őket. Furán hangozhat, de a C-s melleim hatalmas önbizalmat adtak. Ja, hogy miért lettek ekkorák, ha a régi kisebb melleimet szerettem? Nos, ezt a pofátlan kérdést sokszor megkaptam a műtét után. Egyrészt úgy voltam vele, ha már plasztika, legyenek nagyobbak, másrészt a megnyúlt bőrömhöz kellett igazítani a dolgot, hogy ne kelljen bőrt eltávolítani.

Forrás: Shutterstock

Elég szembetűnő lett a változás, amit sokan észre is vettek. Pironkodás nélkül kérdeztek rá a játszótéren is az anyukák, amit én annyira nem értékeltem. Miért kell nekem magyarázkodni? Most is csak azért teszem, mert Nyári Dia esete felhozta bennem az akkori érzéseket.

Szülés után igenis változik a test, de nem csak a csípő lesz kellemesen szélesebb, bizony a mell sínyli meg igazán a dolgot. Nem kell milliomosnak lenni ahhoz, hogy az ember egy ilyen műtétet bevállaljon, és az esetek többségében nem is a magamutogatás miatt kerül rá sor, csupán azért, hogy a nő valóban nőnek érezhesse magát.

Én nem érzem műnek a melleimet, a szövetei alá került a szilikon, tehát ha megsimogatom őket, a sajátjaimat simogatom. Persze vannak helyzetek, amikben másként működik, hiszen a szilikon háton fekvéskor is tartja a formáját, és az összebújás során se tud a párom olyan közel kerülni hozzám, amennyire szeretne – ezt ő mondta, mikor megkérdeztem, zavarja-e, hogy szilikonosak a melleim.

A gyerekeim is tudják, hogy anyának a doktor bácsi csinált melleket, bárki rákérdezhet, én nem fogom tagadni, hogy szilikonnal vannak felturbózva. Ugyanakkor mi, akik plasztikáztattunk, nem vagyunk arra kötelezve, hogy vallomásszerűen kitálaljuk a műtéthez vezető okokat. Pláne nem kell, hogy ezek az okok mindenki számára elfogadhatóak legyenek. El sem tudom képzelni, hogy közszereplőként milyen nehéz is lehet egy-egy plasztikai beavatkozás után kitenni egy képet a közösségi oldalra, és utána olvasni a kommenteket.

A mi testünk, a mi történetünk, a mi döntésünk! Jó lenne, ha ezt mindenki tiszteletben tartaná!

Nyitókép: shutterstock

    Ezt olvastad már?