Anyám arra tanított meg, hogyan legyek szolga...

Most képzeld el azt a derűs napot, amikor kávéval a kezedben, magányosan nézel ki az ablakon, a párkapcsolatodon és a múlton merengsz és rájössz: szolgalelkű vagy. Ezen a gondolatmeneten továbbhaladva felgöngyölíted az elmúlt harminc évedet és ráébredsz, hogy világ életedben az voltál - és mikor eljutsz a gombolyag forrásához, az anyádat látod meg.

Ez nem olyan dolog, amire pontosan emlékszik az ember, mikor kezdődött. Anyám az a nő volt, aki szolgált, de undorral. Utálattal a szívében végezte a házimunkát. Takarításban jeles volt, csak úgy ragyogott utána a konyha, és akár a vécédeszkáról is ehettem volna, olyan tiszta volt. De látszott rajta: gyűlöli csinálni. Ahogy a főzést is.

A mosást, a vasalást is precízen végezte, de mégis, sugárzott belőle a méreg. Gyűlölt háziasszony lenni. Azt hiszem, volt idő, mikor feleség is rühellt lenni. Talán még anya is, mert ő kalandra, szabadságra született nő volt. Szeretett minket, csak éppenséggel sokszor útjában álltunk annak, hogy úgy éljen, ahogy akar.

Talán az életmódok közötti mélységes boldogtalanság és összeférhetetlenség eredményezte a válást, ami után teljesen megkattant, és olyan lett, mint a gonosz mostoha a Hófehérkéből. Onnantól kezdve igyekezett megszabadulni a kötelezettségeitől. Nem volt már feleség, háziasszony, sem pedig anya. Szolgát varázsolt belőlem és a testvéreimből, hogy neki minél kevesebb dolga legyen. Ha a régi életét már nem is kaphatta vissza, de legalább ne nyomja a vállát további felelősség súlya.

Azt hiszem, még önmagával is összetűzésbe keveredett. Talán mert azt gondolta, ha valódi feleség és anya lett volna, nem kergeti el a férjét. Ha nem csak egy fuldokló lett volna, akit fojtogat a szerepe, amit nem is rászabtak. Úgy érezte, hiába szolgált sok-sok éven át, mégis elhagyták, akkor most szolgálja valaki őt is!

Mivel nem fogott másik fickót, jobb híján a gyerekeiből faragott szolgát, és közben megkezdte a sok éven át tartó lelki terror gyakorlását. Apánk pocskondiázása volt a kedvenc tevékenysége, azután mi következtünk, és minden eszközt bevetett annak érdekében, hogy rettegésben, félelemben tartson minket.

Forrás: Shutterstock

Mit sikerült mindebből tudattalanul megtanulnom? Azt, hogy szolgálnom kell.

Néma csendben, zokszó nélkül. Ha nem teszem, nem fognak szeretni, elhagynak, összetörnek. De ha teszem a dolgomat, akkor nem kapok büntetést, nem kiabálnak velem, és nem fenyegetnek meg. Csak tegyem, amit parancsolnak. Ne kérdezzek, ne formáljak véleményt, csak vakon engedelmeskedjek.

 

A jó gyereket nem dobja ki az anyja az utcára, nem próbálja eltaposni, nem alázza meg folyamatosan. A jó feleséget nem hagyja el a férje, és nem kell élete végéig magányra ítélve élnie - hiszen akit egyszer elhagy egy férj, az utána már soha, senkinek sem kell.  

Ezeket raktároztam el az elmémben, és hosszú éveken át úgy éltem, hogy ez a tudatalatti program futott bennem, amit anyám kódolt belém. Nem tettem egyebet, csak szolgáltam az anyámat, és miután elköltöztem tőle, a kapcsolataimban is folytattam a "munkát", ergo hagytam, hogy a pasik kihasználjanak. A testemet és a lelkemet egyaránt.

Nem egyszer korlátozták a szabadságomat, mások szabályai szerint kellett élni, ami persze szomorú, de utólag visszagondolva, én hagytam magamat kihasználni. Én engedtem, hogy lábtörlőként bánjanak velem, és szétrabolják a lelkem ajándékait, és mindezt azért engedtem meg, mert féltem. Féltem a kudarctól, a magánytól, a kegyetlen bánásmódtól. Azt hittem, ők kínoznak engem, de valójában én adtam rá nekik engedélyt.

Ott álltam a derengő napsütésben egy bögre kávéval a kezemben, és egyre csak sírtam, mert rájöttem, a szolgálatom nem ért még véget. Fájt a felismerés, miszerint mindig is az voltam, és az is, hogy ki tett azzá. De, ami igazán sokkolt, az a rémület, mert nem tudom, van-e kiút ebből.

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?