Rémálmaimban még mindig óvodás vagyok

Visszahúzódó, szégyellős kislány voltam, akinek otthon, biztonságos közegben nagy volt a szája és szívesen produkálta magát a családtagok előtt, viszont amikor idegen társaságába kerültem lakatot tettem a számra és anyukám szoknyája alatt bujkáltam. Amennyire emlékszem, emiatt nem is annyira vártam az ovit, féltem az új társaságtól, az ismeretlen közegtől.

Az első heteket végigüvöltöttem, amint láttam anyukám sarkon fordulni az óvoda folyosóján. Nem volt az az óvó néni vagy lekváros kenyér és kakaó mennyiség, ami meg tudott volna nyugtatni. Bár a dadusok féltő, óvó szemei kicsit melengették a lelkem, de az ismeretlen, ide-oda futkározó és visító gyerekek látványa nem villanyozott fel, sokkal inkább voltak ijesztőek számomra.

Mint említettem, nagyon tele volt a gatyám az óvoda első pár hónapjában, nehezen barátkoztam és azt éreztem, hogy senki nem akar velem játszani. Az említett lány, nevezzük Katinak, azonban hamar kiszúrt magának és rögtön a „szárnyai alá vett". Mint egy igazi parancsnok, maga köré gyűjtötte a kis katonáit, többek között engem is, és mindenkinek kiadta a feladatokat. "Te a babkonyhában szeded össze az evőeszközöket. Te velem játszol. Ti most nem vesztek részt ebben a játékban. Te pedig kimész az udvarra. Ti pedig leültök és kussban (ezt a szót használta) maradtok a szőnyegen." Mindent úgy kellett csinálni, ahogyan azt ő kérte. Nem volt más választásunk, még akkor sem, amikor lehetetlen dolgokat követelt tőlünk.

"Holnap esni fog az eső, mindenki pöttyös gumicsizmába jöjjön" – mondta egyik nap. Félve a választól, odamentem hozzá, hogy nekem csak otthoni gumicsizmám van, ami nem pöttyös, oviba járós nincsen, így én biztosan nem tudok holnap abba jönni. "Már pedig abba fogsz jönni, különben kizárunk a csoportból és senki nem fog veled szóba állni".

Sírva mentem haza, alig tudtam elmondani anyukámnak mi történt. Kértem, hogy szerezzünk egy pöttyös gumicsizmát, mert ha nem abba megyek másnap, akkor nagy bajba kerülök. Anyukám megnyugtatott, hogy nincs semmi gond, Katika csak szereti mondani a magáét, ne foglalkozzak vele. Egy kicsit megnyugodtam estére, de tudtam, hogy borzalmas lesz, ami holnap vár rám.

Másnap pöttyös gumicsizma nélkül léptem be az óvodába, a csapatban én voltam az egyetlen. Fogalmam nincs, hogyan lett hirtelen mind a hét gyereknek körülöttem pöttyös gumicsizmája, a lényeg, hogy rajtam nem az volt. Nem szóltak semmit, egyszerűen elfordultak tőlem és onnantól kezdve levegőnek néztek több napon keresztül. Ahova mentem, onnan mindenkit elzavartak, a többieknek megmondták, hogy senki nem játszhat és beszélhet velem. Három évesen a velem egyidős gyerekek úgy kezeltek, mint egy leprást azért, mert nem pöttyös gumicsizmában mentem oviba és főként azért, mert valaki ezt kérte tőlük.

akik olyan mély sebeket és traumákat okoztak nekem, hogy azokat még a mai napig magammal cipelem.

Nyitókép: Shutterstock