Egy nővér árnyékában: Nem érzem magam kevesebbnek, mert más vagyok, mint te

Kishúgként már egészen korán tudtam, jobb, ha figyelemmel kísérem a nővérem sikereit, mert bár a szüleim nem mondták ki hangosan, mindig tisztában voltam azzal, hogy amit ő véghez visz, azt tőlem is elvárják.

A család legkisebbjeként valahogy sosem éreztem magam elég jónak. Folyton a tesóm árnyékában éltem, legalábbis én ezt gondoltam, és emlékszem, ez gyerekként milyen terhet rótt rám. Gonosz hugica voltam, sokszor beárultam a nővérem, és állandóan én akartam a középpontban lenni. Ha szülinapi bulija volt, az is rólam szólt, esélyt sem hagytam neki, hogy kibontakozzon. Marha idegesítő lehettem...

Utólag már tudom, hogy nem vele akartam kitolni, inkább magamra akartam felhívni anyáék figyelmét, ugyanis a kicsikben szerintem mindig, vagy legalábbis sokszor ott van, hogy meg kell mutatniuk, ők is vannak annyira jók, mint az idősebb tesók.

A kitaposott út nem biztos, hogy a tiéd...

A nővérem nem volt kiemelkedően jó tanuló. Ami érdekelte, abban jó volt, de igazából ennyi. Egy dolog miatt viszont mindig irigyeltem, és ez a szerencséje. Mindig jókor volt jó helyen.

Az érettségiig megcsinálta a nyelvvizsát, az LCD vizsgát, megszerezte a jogosítványát, és felvették egyetemre. Ott álltam 12 évesen, és tudtam, hogy a nővérem által kitaposott ösvényen kell nekem is haladnom, sőt, talán túl is kellene szárnyalnom, ami ennyi idősen elég ijesztőnek tűnt.

Forrás: Shutterstock

Ezért lázadtam állandóan, de ezt akkor senki nem tudta...

Mivel nagyon más személyiség vagyunk, a szüleim ügyeltek arra, hogy ne hasonlítgassanak össze minket, de ez néha kudarcba fulladt. Legalábbis azt hiszem, de nem mernék rá megesküdni: lehet, hogy csak én képzeltem be ezeket a kimondatlan elvárásokat, mert nem akartam kevesebb lenni, mint ő.

Mindenesetre szépen haladtam a nővérem által kitaposott úton: meg lett a nyelvvizsgám, igaz nem elsőre, mint neki, de végül sikerült. Megszereztem a jogsit, sőt, jobb lett az érettségim, mint az övé, bár ez akkor már nem számított, mert a ponthatárok változása miatt engem nem vettek fel az egyetemre.18 évesen az élet adott egy nagy taslit, én pedig elkeseredtem, amiért kudarcot vallottam vele szemben.Végül szomorkodás helyett megcsináltam egy felsőfokú szakképzést, közben dolgoztam, elhelyezkedtem gyakornokként egy nagy cégnél, megcsináltam egy emelt érettségit, így végül felvettek az egyetemre, amit fél évvel később ott hagytam. Utóbbi miatt sokáig gyötörtem magam, mert nem szeretem feladni a dolgokat, na meg a nővéremnek akkor már két diplomája volt, de beláttam, hogy az az ő élete, ez pedig az enyém.

Nem érzem magam kevesebbnek, amiért végül nem lett diplomám, de ehhez fel kellett nőnöm, mert egészen húsz éves koromig azért küzdöttem, hogy a szüleim legalább annyira büszkék legyenek rám, és a diplomáimra, mint rá. Már tudom, hogy a büszkeség nem a megszerzett papírokon, a jegyeken, vagy az eredményeinken múlik, és azt is, hogy a szüleimet ez soha nem érdekelte igazán. Mostanra eltörpült közöttünk a korkülönbség, és jókat nevetünk a régi sztorikon, pedig ő sosem fogja meg tudni, milyen nehéz volt mellette labdába rúgni.Már nem akarok jobb lenni nála, már nem érdekel, mit ért el ő, vagy mit értem el én. Örülök, hogy a szorgalma engem is motivált, hiszen gyerekként csak az volt a célom, hogy kitörjek a „kishúg" szerepkörből, és véghez vigyem, amit ő. Nos, azt hiszem, sikerült...

    Ezek is érdekelhetnek