magazin kibeszélő párkapcsolat történet társadalmi elvárások nyomás elvárások férfivélemény
Sokan úgy gondolják, hogy a párkereséssel, házassággal, gyerekvállalással kapcsolatos elvárások csak a nőket bélyegzik meg, és hogy a társadalmi nyomás ezen fajtái a férfiakat nem érintik. Akkor most megosztom az egyik férfi ismerősöm történetét...

Zolit néhány éve így jellemeztem volna: harmincas, középosztálybeli, iskolázott, kedves, barátságos fiatal férfi. Hogy jóképű-e? Ez ízlés kérdése, szerintem nem csúnya. A szemei kékek, az arca mindig mosolygós, a testalkata átlagos, a kezei ápoltak – ami nekem például fontos.
A kapcsolatait illetően előzékeny, nincs egy hangos szava sem, konfliktuskerülő, ami ugyan egy ideig szuper, mert nincs veszekedés se, később azonban pont ez okozta a kalamajkákat és a szakításokat nála, mert Zoli addig nyelt mindig, amíg végül torkig lett és... mondjuk ki kereken: lelépett. A lányok meg általában ott álltak, leforrázva és nem értették, mi történt. Zolinak azonban akkorra már tele volt a hócipője és semmi kedve nem volt rendbe hozni a dolgot, csak szabadulni akart. Ez hosszú évekig így ment.

Amikor férfiként is elég már a szingliségből

Zolit a húszas évei közepén és a harmincas évei elején még egyáltalán nem zavarta, hogy az addigi leghosszabb kapcsolata összesen egy évig tartott, hiszen a barátai között is akadt hasonló, ám

amikor közelebb állt már a negyvenhez, mint a harminchoz észrevette, hogy a szingli haverok lassan elkopnak mellőle.

Mindenki együtt élt már a párjával, sőt a legtöbben megházasodtak, gyereket vállaltak erre az időre. A baráti grillezések alkalmával jószerével már csak ő jelent meg egyedülállóként, mindenki más ujján karikagyűrű fénylett, karján kisgyerek csücsült. Zoli pedig érezni kezdte a társadalmi elvárások kínzó terhét a vállain.

Az emberek azt gondolják, hogy ez csak a nőknek nyomasztó – mesélte egy alkalommal. – De ez hatalmas tévedés. Nekünk, férfiaknak is megfordul a fejünkben, hogy vajon a baráti összejöveteleken miért csak mi vagyunk már egyedül? Én konkrétan rettegtem, hogy mikor lapogat megint hátba valaki és jegyzi meg vicceskedve, hogy hát igen, már azon lepődne meg a társaság, ha hoznék valakit ezekre az eseményekre. Persze mosolyogtam és poénkodtam egy sort ilyenkor, de legbelül szorongtam. Utáltam, hogy nyolckor már mindenki hazamegy, mert fürdetés, etetés van. Utáltam, hogy senki nem ér rá egy jó sörözésre, mert a család fontosabb. Már nem jártunk sátrazni a srácokkal, helyette becsatlakozhattam egy fancy nyaralásba. Ne értsd félre, nem a lányokkal volt gondom, nem kanbulira vágytam, hanem arra, hogy ne én legyek az egyedülálló lúzer a társaságban, az egyetlen, aki egyszemélyes szobát foglal azon a bizonyos fancy nyaraláson. Körülöttem mindenki révbe ért, csak én húztam még mindig a csónakom evezőit, de ahelyett, hogy közeledett volna a part, inkább úgy éreztem, hiába kapálózom, lassan elsüllyedek.

Forrás: Shutterstock

Kikötő a láthatáron!

Zoli egy szép napon beállított Évivel. Mindenki nagyon örült, ám azonnal el is indult a latolgatás, vajon meddig maradnak együtt? Eleinte gyakran eljöttek a baráti társaságba és úgy tűnt, végre Zolinak sem kell feszengenie többé. Az első néhány hónap múltán azonban egyre ritkábban lehetett hallani felőlük. Nem csak Évi, de

Zoli is elmaradozott a grillpartykról, piknikezésekről, strandolásokról, kirándulásokról.

Az egyik szülinapon futottunk újra össze, ahova Zoli megint egyedül érkezett. Amikor megláttam azonnal éreztem, hogy valami megváltozott. A tréfálkozó, mindig vidám Zolit most valami keserűség lengte körül. Persze mindenki kérdezgette, hol van a párja, ő pedig biztosított bennünket arról, hogy együtt vannak, csak nem érezte jól magát Évi, ezért nem jött. Nekem azonban valami mégsem stimmelt... Ezt követően sokáig nem láttam Zolit. Mint megtudtam, elvette Évit és született egy kislányuk.

Vesztébe rohanó csónak

Meleg tavaszi nap volt, amikor véletlenül megpillantottuk egymást egy étterem teraszán. Mindketten ott ebédeltünk, így Zoli átült az én asztalomhoz. Valójában alig ismertem rá.

Felszedett legalább húsz kilót, a szemei beesettek voltak, a szája lefele görbülő. Nyúzottnak tűnt és fásultnak.

Beszéltünk munkáról, a régi időkről, rólam és hogy miképp alakult a sorsom, valamiért azonban úgy éreztem, nem biztos, hogy értékelné, ha az ő magánélete is terítékre kerülne. Végül mikor kihozták a kávét mégis rákérdeztem, hogy vannak Évivel és a kicsivel?
Jól! – vágta rá Zoli a katonás választ, egy gépies mosoly kíséretében, és mivel nem szólt utána egy szót sem, tudtam, hogy lezárta a témát. Némán ittuk a kávénkat. Én nem akartam többet kérdezni. Egyrészt, mert láthatóan ő sem akarta kifejteni ezt e „Jól" –t, másrészt, mert ezek után mit kérdezhettem volna – torkomra forrtak a szavak...
A pincér hozta a számlát, mi fizettünk, ám amikor átöleltük egymást a búcsúzásnál Zoli a fülemhez hajolt és kissé elfúló hangon csak ennyit súgott:Nekem is muszáj volt már elvennem valakit...

Nyitókép: Shutterstock

Mondd el Te mit gondolsz!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.