Hidd el, hogy elég jó vagy

Épp mászok ki a zuhany alól, amikor látom, hogy a telefonom világítása elalszik. A hajamat törölve felveszem a komódról és megnézem. Két nem fogadott hívás, majd egy SMS a legjobb barátnőmtől. Utóbbiban az áll, hogy tele van a hócipője és épp hozzám tart, beszélnünk kell.

Aggódni kezdek. Tudom, hogy az ilyen mondatok sosem jelentenek jót. Mire leülepszik az üzenete, hangos kopogtatás hallatszik. Az ajtóhoz megyek, miközben belebújok a köntösömbe, és kinyitom. Ő áll ott, kisírt, piros szemekkel. Tudom, hogy reggel még tökéletes volt a sminkje, ám most a könnyeivel keveredve csíkokat hagyott az arcán. Beljebb invitálom, leülünk a nappaliban és darálni kezdi a dolgokat.

Elmeséli, hogy reggel összeveszett a párjával, pedig jogosan tette neki szóvá a semmittevését. Aztán az édesanyja nehezményezi, hogy már hetek óta nem látta, de az ingázás és a munka miatt pislogni is alig marad ideje. Ja, és ha már munka... ott is túl hajszolják, pedig nála lelkesebb és szorgalmasabb embert nem ismerek, és túl sok hálás visszajelzést nem kap.

 

Úgy érzi, hogy nem elég, amit tesz, vagy nem elég az, aki ő maga - sem a magánéletében, sem a családjában, sem a munkahelyén.  

Szipog egy nagyot, én pedig kihúzok egy zsepit a zsebkendőtartóból és átnyújtom neki. Közelebb csúszok hozzá, felnéz rám, én pedig veszek egy mély levegőt és belekezdek:

"Hinned kell ebben. Hogy elég vagy. Magadnak. Az életedben. A családodban. A barátaidnak. A szerelmednek. A karrieredben. Kútfőből kell tudnod és érezned, hogy ez így van. Nem várhatod mindennap, minden percben a megerősítést - természetesen ezekből is építheted magad. De ne ezektől függj!" – előveszi a kiskutya-tekintetet, úgy sandít rám. Folytatom.

"Nem könnyű dolog. Az alapja az önbizalom; hogy hiszel abban, hogy bármit is gördít eléd az élet, tudod, hogy hogyan viselkedj, mit mondj, milyen legyél. Tudnod kell, hogy milyen vagy. El kell hinned, hogy a mai, túlfilterezett, mű világban, semmi sminkben is jó vagy" – ekkor letörlöm az ujjammal a színes könnypatakot az arcáról.

Forrás: Shutterstock

"El kell hinned, hogy nem a ruha teszi az embert, szóval ha nem bírsz járni magassarkúban, akkor sem vagy rosszabb azoknál, akik végig "kopácsolják" a napjukat. El kell hinned, hogy ha annál többet várnak el tőled, mint ami vagy, akkor az ő elvárásaik túl nagyok. Ők vajon tudnának saját maguknál is többet nyújtani?" - nem költői kérdésnek szánom. Legjobb barátnőm sírástól rekedt hangon azt feleli: Nem.

Bólintok, hogy igaza van: "Pontosan, mert az már túl művi lenne és kifacsarná őket, miközben próbálnának megfelelni. Elvesztenék önmagukat, átfordulnának valami egészen másba, mint amik addig voltak, csak azért, mert... és szigorúan véve, senki és semmi nem éri meg, hogy te is így járj. Tudod, miért?" - megrázza a fejét, én pedig rámosolygok. "Azért szívem, mert az életedben, a családodban, a barátaid között, a szerelmed mellett, a karrieredben... egyedüli vagy és utánozhatatlan. Úgy vagy elég, ahogyan vagy!"

Nagyot fújtat, mintha most eresztené ki a levegőt azóta, hogy leültünk a kanapéra. A szemei még könnyben úsznak, ám a színes patakok eltűntek és megnyugodni látszik. Még utoljára megtörli az arcát, kifújja az orrát, majd hirtelen magához ölel. Nem mond semmit, de nem is szükséges. Én is megölelem és remélem, hogy kicsit helyrebillentettem őt és a lelkivilágát, ami külső behatásra kicsit megingott. Néha szüksége van az ember lányának egy-egy ilyen jól irányzott, pozitív pofonra, hogy az esetleg megtört, önmagába fektetett bizalmát felrázzák. Remélem most egy jó időre sikerült feltöltenem őt...

Pokk Brigitta

SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?