A szeretet koldusa vagyok: bármit megtennék azért, hogy szeressenek

Még évekkel ezelőtt hallottam egy ismerősömtől, hogy a nagyszülei egy nevelőotthon közelében élnek. Az ott élő fiatal lányokról köztudott volt, hogy már egy kedves szóért odaadták magukat a férfiaknak. Nem azért, mert léha nőszemélyeknek születtek, hanem azért, mert már egy kis szeretetért is megtettek bármit. Nyilván fogalmuk sem volt arról, milyen egy szeretetteljes családban felnőni és nem tudták, milyen szeretve lenni. Így azt gondolták, már az is szeretet, ha egy férfi kedves, esetleg még ajándékot is hoz és cserébe megtettek bármit.

Nem ítélem el őket, mert régebben én is a szeretet koldusa voltam. Pedig rendes, normális családban nőttem fel, egy szavam sem lehet. A szüleim tisztességgel felneveltek, mindent megadtak, ami tőlük tellett, csak egy dolgot nem tudtak: jól szeretni. Nyilván szerettek és szeretnek a maguk módján, de nem úgy, ahogy én szeretnék szeretve lenni. Ebből kifolyólag hatalmas szeretetéhséggel vetettem bele magam a párkapcsolatok bonyolult szövevényébe és ezáltal számos csalódás ért életem során.

Bár én sosem voltam az a típus, aki fűnek-fának odaadta magát, de a párkapcsolataim során sokszor kerültem méltatlan helyzetbe. Persze utólag okosabb és bölcsebb az ember, és ma már csak fogom a fejemet, milyen helyzetekben maradtam benne és milyen megaláztatásokat tűrtem el a „szeretet" nevében. Az első komoly kapcsolatomban szinte terrorizált az exem: halálosan féltékeny volt és ha már ránéztem egy másik férfira, rögtön elmondott mindenféle lotyónak. Ráadásul egy idő után már a barátaimmal se találkozhattam, mert az is idegesítette, ha nélküle mentem bárhová. Rengeteget veszekedtünk, de végül mindig megbocsátottam neki, mert míg az egyik pillanatban rosszul bánt velem, a másik percben a tenyerén hordozott. Akkor azt gondoltam, ez a szerelem.

Volt olyan párkapcsolatom is, ahol az exem úgy bánt velem, mint egy törlőronggyal. Semmibe vett, kritizált, megalázott, én pedig tűrtem, vergődtem és közben csontsoványra fogytam. Én voltam az a tipusú lány, akinek a barátai mindig azt mondták: „Ennél sokkal jobbat érdemelsz", senki nem értette, miért nem sikerül, miért nem találom meg azt a férfit, aki méltó módon bánik velem. Akkoriban folyamatosan sajnáltam magam és nyalogattam a sebeimet, ma már tudom, igazi áldozat voltam, aki sosem magában kereste a hibát, hanem mindig csak másokban.

Aztán idővel rájöttem, hogy csak rajtam múlik, mit engedek meg másoknak. Megtudtam azt is, hogy mivel gyerekkoromban nem voltam kellő módon szeretve, így rendre olyan férfiakat vonzok be az életembe, akik szintén nem tudnak jól szeretni. Bár, ha belegondolok, valójában fogalmam sem volt róla, mi is a szeretet valójában, hiszen sosem tapasztaltam meg annak az egészséges formáját. Nem tudom, milyen úgy szeretve lenni, hogy igazán önmagam lehetek és a másik fél nem vár el cserébe semmit. Nekem a szeretethez hozzátartozik a szorongás, a bizonytalanság és a fájdalom. Ezt kell átírnom, ami lássuk be, nem megy két perc alatt.

Úgyhogy kis lépésekben kezdtem. Megtanultam nemet mondani és határokat felállítani. Igyekszem nem belemenni megalázó helyzetekbe, vagy ha mégis belecsúszom, gyorsan kijövök belőlük. Ma is vágyom a szeretetre, de már nem mindenáron.

Nyitókép: Shutterstock