Amióta az eszemet tudom, minden karácsonyom sírással végződött

Egy pillanatra megtorpantam, és hagytam, hogy átjárjon az ünnepi hangulat. Gyorsan végig gondoltam magamban, vajon elkezdhetem-e már ünnepi köntösbe öltöztetni a lakást, hogy augusztusban vajon hol lehet karácsony-illatú gyertyákat kapni, és vajon fent van-e Netflixen az Igazából szerelem.

Ahogy tovább sétáltam, már nem is augusztus volt, teljesen beleéltem magam az ünnepekbe. Lelki szemeim előtt nem nyári öltözetű embereket láttam, hanem hullott a hó, és mindenhova karácsonyi égősorokat képzeltem. Láttam magam előtt a fagyos, bekuckózós estéket, és szinte éreztem a forralt bor illatát.

Aztán megint megtorpantam, amikor belém hasított a felismerés: a karácsony azt is jelenti, hogy összegyűlik az egész család. Görcsbe rándult a gyomrom, és hirtelen visszarepültem a valóságba. Már nem éreztem a karácsonyi illatokat, és nem szólt a fejemben semmilyen karácsonyi dal, átvette a helyét a Cápa című film kellemetlenül borzongató zenéje.

A karácsony három napja számomra egyet jelent három nap konstans szorongással.

Gyermekként még humorosnak gondoltam azokat a vicceket, amik kifigurázzák a karácsony körüli feszültségeket. Amikor anya-apa egymásnak feszül, az egész család fasírtban van egymással, majd amint megszólal a karácsonyi csodát jelző csengő, a dühtől eltorzult arcokra varázsütésre nyugodt, boldog, ünnepi hangulat ül ki.

Nálunk ez soha nem így történt. Elvált szülők gyermekeként minden karácsonykor kétszer annyi helyre mentem ünnepelni, és amint elköszöntem az egyik szülőtől, hogy átmenjek a másikhoz, az "egyik szülő" vérig sértődött. Amióta az eszemet tudom, minden karácsony sírással és veszekedéssel végződött. Gyermekként még nem tudatosult bennem, hogy ez nem az én hibám, és az sem, hogy ez mindig így lesz, tehát minden évben ugyanolyan lelkesedéssel vártam a karácsonyt. Csak kamaszkorom vége felé tudatosult bennem az, hogy az ünnepeknek nem így kellene zajlani.

Minden karácsonyt sikerült "elrontanom" valahogy, teljesen egyedül. Vagy azért, mert egy szakítás után szomorkodtam épp, és nem tudtam megfelelő mértékű karácsonyi átszellemültséget erőltetni az arcomra, vagy azért, mert a két család között ingázva nem tudtam időben odaérni az ország másik végéből az "egyik család" vacsorájára. Ha netán pont karácsonykor lázasodtam be, és nem tudtam az elvárt intenzitással ünnepelni, annak is sírás lett a vége. Persze akkor is én sírtam.

Néhány év után már nagyon fájt az, hogy a karácsony elvileg az év legszebb, legmeghittebb időszaka, én mégis minden évben amiatt rettegek, mikor robban ki a feszültség az "egyik család" és köztem. Ezt az érzést az sem tudta enyhíteni, hogy a "másik családdal" mindig csodálatos, meghitt és békés volt az ünnep.

Hiszen annyira csodálatos ez az időszak. Teljesen mások a decemberi fények, mint minden más fény. Sokkal lágyabbak és meghittebbek. A karácsonyt megelőző néhány hétben már mindenkin látni a változást. Egy kicsit mindenki kedvesebb, egy kicsit mindenki figyelmesebb. Az egész világ átváltozik egy karácsonyi mesevilággá, és olyan nagy kár lenne morgolódva elutasítani ezt a sok szépséget.

Tehát, idővel rászoktam arra, hogy már hetekkel korábban elkezdek ünnepelni. A lakás minden pontjára égősorokat teszek, megsütöm novemberben a mézeskalácsot, és annyi karácsonyi filmet nézek, annyi karácsonyi zenét hallgatok, amennyit csak bírok. Megtanultam, hogy az én karácsonyom november elején kezdődik, és december 24-ig tart. Ez az az időszak, amikor befolyásolni tudom azt, mi történik, és lehetőségem van úgy megélni a karácsonyi időszakot, ahogy csak szeretném.

Nyitókép: Shutterstock